Ősbizalom erősítése pocaklakóknak

Az Ősbizalom jelentőségéről és kialakulásáról olvasva felmerülhet a kérdés a szülőben, ha a gyermekem – elgondolásom szerint – nem részesült elégséges ősbizalomba, akkor hogyan, és vajon lehet-e utólag azt pótolni?

Ha csak az első trimeszter után hallott arról a kismama, hogy az ősbizalom kialakulásának milyen nagy a fontossága gyermekének egész életére nézve, elvégezheti az itt összegyűjtött ötleteket, mellyel hozzájárul az ősbizalom erősítéséhez. Csak a képzeletünk szabhat határt annak, hogy mi mindent találhatunk ki az erősítésre. A felsoroltak csak példák, de az a legfontosabb, hogy magunknak találjunk ki ötleteket, vagy találjuk meg a számunkra legszimpatikusabb, legjobban elfogadhatóbbat.

Milyen technikákkal lehet az ősbizalmat erősíteni? Lássunk néhányat:

• Az anya lebegjen testmeleg vízben, és közben érezze át az egységet a víz-anyával, lazuljon el, iktassa ki a napi teendőkön és egyéb feladaton való gondolkodást…
• Meditáljon, melyben szintén az a fontos, hogy a szívében megjelenő érzésekre gondol, és nem a mindennapi teendőkre.
• Törekedjen arra, hogy átélje a most pillanatát
• Törekedjen arra, hogy például a másokon való segítésben, átélje a kiteljesedés érzését. Ekkor saját lelkével kapcsolódik össze, és a magzat is ezt az örömöt éli át.
• Avassa be gyermeket az elemekbe. Lásd Pocaklakó, magzatkommunikáció című írást.
• Amiket az anya befogad, és tapasztal, azt közvetve a magzat is mind megtapasztalja, ezért érdemes ezt a lehetőséget tudatosan kihasználni. Törekedjen az anya arra, hogy ha zenét hallgat, hassa át minden porcikáját a dal.
• Tudatosan figyeljen oda, és élvezze a természet vagy kultúra szépségeit.
• Törekedjen a harmóniára.
• Vonja be az apát is a felsoroltakba.
• Közösen gondoljanak szép, pozitív képekre, melyet a pocaklakó is figyelemmel követ.
• Az anya folyamatosan, amikor csak gyermekére gondol, fejezze ki gondolatban, szóban mennyire szereti, mennyire örül annak, hogy őt választotta édesanyjának.
• Apukával közösen simogatva a pocakot, éljék át a szeretetegységet.

Felhasznált irodalom: Ruediger, Margit Dahlke, V. Zahn: Út az életbe, Holistic Kiadó 2010.

Írta: Petre Veronika

Ősbizalom jelentősége és kialakulása

Amikor megfogan egy magzat, életének legelső tapasztalatai az anyaméh világához kötődnek. A várandósság alatti időszakban már formálódhatnak azok a nagyon korai biztonságélmények, amelyek később az ősbizalom alapjaihoz kapcsolódhatnak. Attól függően, hogy hogyan érzi magát az anyaméhben, milyen testi-lelki közegben fejlődik, és mennyi nyugalmat, kapcsolódást, szeretetteljes figyelmet tapasztalhat az anya felől, kialakulhat nála az ősbizalom legelső, finom alapja.

Amennyiben várt gyermekről van szó – főként, a szülők már a fogantatás előtt vagy a várandósság elején szeretettel gondoltak rá, hívták, várták, helyet készítettek neki a lelkükben –, úgy a magzat könnyebben tapasztalhatja meg azt a belső üzenetet, hogy jó helyre érkezik, várják őt, és van helye ebben a családban. Ilyenkor a kismama számára is természetesebbé válhat a babára hangolódás, a vele való belső kapcsolat, és ez a kapcsolódás a magzat számára is a biztonság egyik korai forrása lehet. 

Az anyaméh védett, ringató világában a baba az egység és a megtartottság legkorábbi élményeit tapasztalhatja meg. Az anyaméh vízi világában örömteli boldogságot okozhat neki e megtartó egység átélése. Az ember az anyaméhben, megélheti a szabad lebegést, abban a végtelennek, mondhatni óceánnak tűnő vízben. Illetve megélheti szimbolikusan a lélek hazájában tapasztalt határtalanságnak az emlékét. Ez jó esetben egész életében elkíséri. A magzatban lépésről lépésre formálódhat az egység és a bizalom érzése.

Anélkül, hogy kérnie, vagy tennie kellene valamit, elegendő mennyiségben érkezik a táplálék, és minden, ami a fejlődéséhez szükséges. Ez az anyaméh egyik mély lelki üzenete is lehet: van egy tér, ahol a fejlődéshez szükséges feltételek megérkeznek, ahol nem kell teljesíteni ahhoz, hogy létezni lehessen. Az ősbizalom egyik alapja is ehhez kapcsolódik: az ember mélyen belül megtapasztalhatja, hogy számít, helye van, és a szükségleteire válasz érkezhet.

Fontos azonban óvatosan fogalmazni: ha valaki ebben a nagyon korai időszakban nem kapott elég nyugalmat, biztonságot vagy szeretetteljes kapcsolódást, abból nem következik egyenes úton, hogy később rosszul fog működni az életben. Az ősbizalom nem egyetlen magzati élményből és nem hibátlan várandósságból alakul ki, hanem sok ismétlődő testi, lelki és kapcsolati tapasztalatból. Mégis előfordulhat, hogy aki belül hiányként hordozza a megtartottság, az elfogadás vagy az egység élményét, felnőttként is erősen keresi azt: kapcsolatokban, anyagi biztonságban, teljesítményben, elismerésben stb. Ilyenkor nem az a lényeg, hogy ítélkezzünk felette, hanem az, hogy megértsük: milyen mély belső biztonságélményt keres valójában.

Maga az ősbizalom, az egységben átélt élmények arra ösztönzik a már megszületettet, hogy élete folyamán keresse, és valamiképpen térjen vissza a polaritásból az egységbe. Aki már megtapasztalta az egységet, mindig emlékezni, és vágyakozni fog rá. Ez a vágy megvalósulhat a spirituális útkeresés, fejlődni vágyakozás formájában, vagy abban a kutatásban, hogy a létezés értelmét megtalálja. Ez a kutatás önmagában értékes és előrevivő lehet, amíg a valódi kapcsolódást, belső fejlődést, önismeretet és szeretetet szolgálja.

Az egység, a biztonság és a megtartottság élményét később is keressük az életünkben. Nem azért, mert vissza akarunk térni a múltba, hanem mert mélyen bennünk él a vágy arra, hogy kapcsolódjunk, megpihenjünk, és újra átéljük: nem vagyunk egyedül.

Az ember mélyebb célja talán nem az, hogy újra szó szerint visszatérjen az anyaméh egységébe, hanem hogy az életében megtalálja annak felnőtt formáját: a kapcsolódást, a belső biztonságot, a szeretetet, a hitet, az önmagával és másokkal való békésebb viszonyt.

Az ősbizalom lényege végső soron nem az, hogy soha ne féljünk, soha ne bizonytalanodjunk el, vagy mindig tökéletes nyugalomban legyünk. Hanem az, hogy a mélyben mégis legyen egy belső mondatunk: van helyem a világban, számítok, kapcsolódhatok, és a holnap hordozhat jót is.

A következő írásokban külön is megnézzük, hogyan erősíthető az ősbizalom a várandósság alatt, csecsemő- és kisgyermekkorban, valamint felnőttként.

Frissítve: 2026. 07. 30.

Felhasznált irodalom: Ruediger, Margit Dahlke, V. Zahn: Út az életbe, Holistic Kiadó 2010.

Írta: Petre Veronika

Egy ok, amiért nem alszik a baba

Ha keresgélünk, rengeteg információt találunk arról, miért nem alszik a babánk éjjel. Egy újabbal szeretném bővíteni a repertoárt. Az egy évesnél idősebb baba, illetve kisgyermek gyakran azért ébred olyan sokszor éjjel, mert ugyan egész nap szüleivel van, de előfordul, hogy ők még sem figyelnek rá teljesen. Ez bárkivel megtörténhet, ha pl. ház eladás, költözés, munkahelykeresés, válás, új helyzetek lehetőségek jönnek, akkor a felsoroltakra koncentrál, azon gondolkodik szinte folyamatosan. Amennyiben játszás közben a gyermek mellett ülve még sem csak rá, és a játékra figyel anyja, apja, úgy a gyermek megérzi azt, és érzelmileg elhanyagolva érzi magát. Anya, apa mellette ül, de valójában mintha ott sem lenne, mintha hallani lehetne elméjének kattogását… Ha ez napokon keresztül megismétlődik, akkor a gyermek kénytelen máskor behozni az elmaradást. Behozhatná délelőtt, de ekkor anyja vagy apja magában gondolkodik, így nem sikerül, ebéd, majd a délutáni alvás alatt sem, újabb ébrenlétben sem valósul meg a tényleges ráfigyelés, akkor nem marad más hátra, mint éjszaka követeli ki édesanyja figyelmét. Többször szopizik, vagy kér enni, inni, vagy sír fel anyja közelségéért. Nincs más hátra, mint most kielégíteni ezt a vágyát. Jó megoldás lehet az, ha napközben abban az 1-2 órában, amikor a szülő intenzíven a babával játszik, akkor a gondolatait a játékra tereli. Tanácsos ennek szentelni ezt az időt, hagyja későbbre a hosszabb telefonálást, rádióhallgatást, TV nézést, barátokkal való beszélgetést. Megéri. A kisgyermek értékelni fogja a változtatást, és ha csak ez volt a gondja, akkor kevesebbszer ébred!

Írta: Petre Veronika

Várandósági szédülés egyik lelki oka

Amennyiben a nő nem várt gyermek volt, vagy édesanyja ijedtséggel reagált, amikor felfedezte terhességét, úgy a babavárás idején előfordulhat szédülés. Mélyről felbukkannak nála ezek az érzések a saját magzati korából, melyeket már régen eltemetett, de hasonló érzést kiváltó helyzetekben felszínre törnek. Lehet ezen segíteni. Ajánlatos egy gyertyát gyújtani. Idézze fel édesanyja arcát, és mondja ki: „Noha nem tudom milyen körülmények közt éltél édesanyám akkor, de elfogadom, hogy úgy reagáltál arra akkor, ahogyan, amikor én megfogantam. Ezennel tudatosan feloldom magamban ezt a kötést, mely egész életemre rányomja a bélyegét, hogy nem örültél nekem azonnal.” Érezze át a kijelentését, és higgye el, hogy ez megvalósul. Ugyanis a baba már a beágyazódástól kezdve érzi, hallja, tudja anyja minden érzését, gondolatát, és hallja, tudja közvetlen környezetének minden gondolatát, s főleg azt, ami rá vonatkozik. Amennyiben nem örülnek jöttének, ez a szívszorító érzés meghatározó lesz egész életére nézve. Kisebb lehet az önbizalma, kevésbé becsüli magát, mint azon társai, akiket rögtön örömmel vártak. Ezáltal szédülést válthat ki benne, ha felnőttként várandós lesz.

Írta: Petre Veronika Ajánlott irodalom: Rüdiger & Margit Dahlke, Volker Zahn: Út az életbe, a születés teljessége, Holistic Kiadó 2010.

A mese lélektana 14. –A feladatokkal való szembenézés

„A mese a földi és az egyszerű kezdetektől a fantasztikus események felé halad. Bármilyen nagy kitérők is legyenek benne, a történet fonala – szemben a gyermek naiv képzeletével vagy egy álommal – soha nem vész el. A mese a csodák világában tett utazás végén a gyermeket megnyugtató módon visszavezeti a valóságba. Ebből a gyermek megtanulja azt, amire jelen fejlődési stádiumában a legnagyobb szüksége van: hogy semmi baj nem származik abból, ha a képzelete egy ideig magával ragadja – de valóban csak egy ideig, és nem állandóan. A történet végén a hős visszatér a valóságba – a boldog, de csodák nélküli valóságba.
Ahogy az álomból felfrissülve ébredünk, és jobban szembe tudunk nézni valóságos feladatainkkal, ugyanúgy a mesehős is, amikor a történet végén visszatér a való világba, jobban és sikeresebben szembe tud nézni az élettel.
A legújabb álomkutatás (1976!) kimutatta, hogy ha valaki alhat ugyan, de álmodni nem engedik kevésbé sikeresen birkózik meg a valóság problémáival; tudattalan problémáit nem tudja álmokban feldolgozni, és ez érzelmileg megzavarja. Egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyerekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel.
Ha a gyermek álmai olyan bonyolultak volnának, mint a normális, intelligens felnőtteké, melyekben a rejtett tartalmak részletesen kidolgozva jelennek meg, akkor a gyermeknek nem volna olyan nagy szüksége a mesékre. Másrészt viszont, ha a felnőtt gyermekkorában nem ismerte volna a meséket, álmainak tartalma és jelentése szegényebb volna, és kevésbé segítenének neki abban, hogy le tudja gyűrni élete problémáit.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 65. oldal

A családi élet buktatói 3.- A kisgyermekes család (3-6 év)

Annak érdekében, hogy felkészülhessünk a párkapcsolati és a családi élet buktatóira, leírom azokat az időszakokat, amelyekben ez lehetséges. Úgy gondolom, ha tudunk a lehetséges buktatókról, akkor felkészülhetünk rá, és nem esünk olyan könnyen bele, vagy legalább is megállapíthatjuk, hogy ez az amiről olvastam, és nem vagyok vele egyedül. Már más is átélte ezt, valószínűleg nekem is sikerül jól kikerülni belőle.

A Hill-féle normál krízisek:

1. Az újonnan házasodott pár családja
2. A gyermeket váró és a csecsemős család (0-1 év) 2/2. A kisgyermekes család (1-3 év)
3. A kisgyermekes család (3-6 év)
4. Az iskolás gyermeket nevelő család
5. A serdülőt nevelő család
6. A felnövekedett gyermeket kibocsátó család
7. A magukra maradt, még aktív szülők családja
8. Az inaktív, idős házaspár családja

A család minden életciklusának jellegzetes problémái vannak. De a felsorolt normál krízisektől függetlenül léteznek olyanok, amelyek folyamatosan jelen vannak, vagy csak időnként fordulnak elő.
Ilyenek pl.
0 A családtagok egyéni pszichés problémái: kisebbrendűségi érzés, szorongás, bűntudat, függőség, személyiségzavarok stb.
0 Aktuális konfliktusok: házastársak között, szülő-gyermek között
0 Anyós, sógornő kapcsolati zavarok
0 Társadalmi döntések, intézkedések családi szinten problémákat okozhatnak. Pl. munkanélkülivé válás, elszegényedés

A 3-6 éves gyermeket nevelő család
Mire a gyermek eléri a 3-3,5 éves kort nagy többségük óvodába kerül.

Ezen időszak tipikus problémái
§ a gyermek óvodába kerülése
§ az anya munkába állása
§ az apa professzionális problémái
§ a házastársi kapcsolat megváltozása

A kisgyermek óvodai élete ma már fokozatosan alakul ki. A „beszoktatás” hosszabb időszaka elősegíti a gyermek leválását az anyjáról, illetve az anya leválását is a gyermekről. Ez alatt az idő alatt a gyermek megismeri az óvodát, a felnőtteket, a gyermekeket stb. a gyermek részéről fontos kritérium az óvodaérettség. Tudja, és biztos benne, hogy anyja akkor is szereti őt, ha nincs jelen. El tud válni tőle, nem sír, hisz biztos abban, hogy jó kezekben van, anyja érte fog jönni, nem hagyja ott végleg. Ez a tudás az anyába vetett bizalomból táplálkozik.
Vannak gyermekek, akik még hónapok múlva is minden reggel zokognak, görcsösen kapaszkodnak az anyjukba az elváláskor. Feltételezhető, hogy a gyermekben bizalmatlanság van az anya felé. Talán valamikor nem ment időbe érte, nem mondott igazat neki, vagy a szülők nincsenek harmonikus kapcsolatban egymással, így a gyermeknek félelmei vannak.
Az anyák nagy része is fél az elválástól, vajon jó kezekben lesz-e a gyermek, szeretni fogják-e, nem lesz valami baja stb.

A 3-6 éves gyermek pszichoszociális fejlődése, és a család

„Ennek a kornak a legfontosabb fejlődési feladata a gyermek kezdeményező képességének a kialakulása.
Legnagyobb kockázata a túl szigorú nevelés, ami ezt gátolja, sőt bűntudathoz is vezethet. A spontaneitás elnyomása következtében túlkonformistává, túl engedelmessé válhat a gyermek. A konformistává nevelt gyermek a serdülőkor idején teljesen átadja magát egy csoport normáinak, és ez devianciához is vezethet. A túlkonformizált gyermekek felnőttkorukban hajlamosabbak a depresszióra, merevek, gyakran hiányzik belőlük az önbecsülésük és az eredetiség, s túlzottan tekintélyhez kötöttek.
A meleg, szerető, elfogadó, következetes nevelés ezzel szemben érvelő típusú engedelmességet hoz létre, amely nem hajlandó a hatalom kritikátlan elfogadására, s fejlődőképes.”
Ovis korában a gyermekben egyre kisebb lesz az egocentrikussága, empátiás készsége pedig erre a korra alakulgat, melyet a szerepjátékokon keresztül gyakorol. Kommunikációja is szélesedik, egyre jobban tudja kifejezni magát.
Legnagyobb eredménye szocializációjának a lelkiismeret kialakulása, ami a szülőkkel, szeretett személyekkel való azonosulás által fejlődik. Hideg, szeretet nélküli légkörben a gyermek senkivel sem tud azonosulni.
A 3-6 éves gyermek pszichoszociális fejlődése rengeteg izgalommal, félelemmel, indulattal jár együtt. Ezek aktív feldolgozásának legjobb módja a játék és a mese. A mese fontosságáról itt olvashatsz bővebben.

Az anya munkába állása
A gyermek óvodába kerülése (hacsak nem született újabb testvér) többnyire együtt jár az anya munkába állásával. A nők többsége örül az új helyzetnek, mert új kihívásokkal találhatja magát szemben, de ugyanakkor nehéz teher hárul rá. Miközben a munkahelyén helyt áll, az otthoni munkát is el kell végeznie, sőt a gyermek(ek)kel is foglalkoznia kell.
A közösségben járó gyermek gyakrabban betegszik meg, és ha nincs nagyszülői vagy egyéb segítség, az anya időnként kiesik a munkából, amit munkatársai, főnökei nehezen tolerálnak. Mindezek miatt állandó szerepkonfliktusban él; hol egyik, hol másik szerepének igyekszik minél jobban megfelelni, és mindeközben állandó lelkiismeret furdalása van, önmagával és a helyzetével is elégedetlen. Ezek következtében egy idő után neurózis, pszichoszomatikus zavar, betegség is kialakulhat, ráadásul házastársi kapcsolata is megterhelődik.

Az apa professzionális problémái
Az anya munkába állásával a férj helyzete is megváltozik a családban. Elveszíti többletpresztízsét, már nem csak ő az egyetlen kereső, már nem ő az egyetlen kapocs a külvilággal.

A felesége új helyzetéből kifolyólag keletkező feszültségek őt is megterhelik, ezentúl neki is több terhet kell vállalnia (bevásárolni, többször elhozni a gyermeket az óvodából stb.)
Gyakori az is, hogy az az asszony – aki eddig csak a férjének szeretett volna (ha szeretett volna) megfelelni – ettől kezdve többet ad és költ magára, esetleg igyekszik csinosabban megjelenni. Munkájából adódhatnak más programok is – munkaidő utáni megbeszélések, üzleti vacsorák –, melyeket a legtöbb férj nehezen viseli.
A házastársi kapcsolat a fentiekből következően megterhelődhet, megnőhet a nyílt konfliktusok száma, és ha nem készülünk fel rá, ebben az időintervallumban megnőhet a válások száma.

Mivel kerülhetjük el a válást?
0 A házaspár beszélgessen el arról már idejekorán, hogy milyen változásokat hoz az asszony munkába állása
0 Ennek kapcsán tisztázzák, ki milyen szerepkört tud felvállalni, hogy egyikük se legyen túlzottan leterhelve, s továbbra is jól működjön a család
0 Különösen az első időben – kapcsolatuk megerősítése és a félreértések elkerülése végett – igyekezzenek több időt egymással eltölteni
0 Főként a maximalista anyákban erősíteni kell az „elég jó szülő” fogalmát
0 Amennyiben a házaspár valódi krízisbe került, javasolt a családterápia, vagy párterápia

Felhasznált irodalom: egyetemi jegyzet, Szabóné Kármán Judit: Családgondozás – krízisprevenció 2003, Medicina Könyvkiadó

A mese lélektana 13. – Kárpótlás a testi fogyatékosságokért

„A mesehős olyan testi adottságokkal rendelkezik, melyek segítségével csodálatos tetteket vihet végbe. A vele való azonosulás képzeletben bármelyik gyermeknek kárpótlást nyújthat a vélt, vagy valóságos testi fogyatékosságokért. A gyermek elábrándozhat arról, hogy a hőshöz hasonlóan felmászik az égbe, legyőzi az óriásokat, megváltoztatja a külsejét, ő lesz a leghatalmasabb vagy a legszebb ember – röviden: azt csinál a testével, amit csak akar. Ha a legnagyratörőbb vágyait képzeletben ezen a módon kielégítheti, könnyebben kibékül saját, valóságos testével. A mese még sugallja is a gyermeknek a valóságnak ezt a fajta elfogadását, hiszen bármilyen testi változásokon esik is át a mese hőse, a történet végén újra egyszerű halandó lesz belőle. Amikor a mese véget ér, már szó sincs a hős földöntúli szépségéről vagy erejéről. Ha a mese hőse a történet végére megszerzi magának az igazi identitást (és ezzel együtt a belső biztonságot önmagával, testével, életével, társadalmi helyzetével kapcsolatban), boldogan belenyugszik sorsába, és azontúl már nincs benne semmi rendkívüli.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 59. oldal

A korai anya-gyermek kapcsolat

A születést követő néhány hónap és annak történései kiemelkedően fontos a gyermek későbbi életére nézve. Ezalatt az idő alatt gyűjti be a baba az első tapasztalásait a világról. Bowlby „ősbizalomnak” nevezte azt az ideális állapotot, ami az édesanya és az újszülött között kialakul.

Az anya körülveszi a gyermeket gondos szeretetével. Felismeri igényeit, s igyekszik azokat kielégíteni. A baba újra és újra azt tapasztalja, hogyha valami baja van, s jelez, akkor melegséggel, szeretettel érkezik a segítség. Így alakul ki az ősbizalom, ami egy egész életen át elkíséri. Azaz érdemes bizakodni, szükség esetén jelezni és kérni, mert a világ alapvetően jó, s valaki mindig segít. Az újszülött-csecsemőkorban megtapasztalt szerető gondoskodás, törődés óriási tőkét jelent. Az így felnövekvő emberek nyíltak, bizakodóak, ezáltal kezdeményezőbbek lesznek.

„A poroszos gyermekgondozási-nevelési módszer: a keménység, a szigor, az időpontok (pl. az etetési) pontos betartása, az elkényeztetéstől, az elpuhulástól való aggodalom nem kedvez az ősbizalom kialakulásának, inkább dacot szül, ami fokozatosan beépül a gyermek személyiségébe. Bizalmatlanná, a külvilágot ellenségeskedőnek, állandó frusztráció forrásának tekintő emberré válhat az ilyen légkörben nevelkedő gyermek.”

Bizonyítékok támasztják alá, hogy neurotikus állapotok kamasz illetve felnőttkorban az anya-gyermek kötődés korai megszakadásából erednek.
Felhasznált irodalom: egyetemi jegyzet, Szabóné Kármán Judit: Családgondozás – krízisprevenció 2003, Medicina Könyvkiadó

Pszichoszomatikus betegségek – asztma

Ma már általánosan ismert, elfogadott tény lett, hogy a legtöbb betegség kialakulásáért, fenntartásáért lelki történések is felelősek. Jelentős részük ezeknek vészjelzés, segítségkérés, ami a háttérben meghúzódó többé-kevésbé súlyos lelki zavarra akarja felhívni a figyelmet.
A gyógyászatban fontos szerepet játszik ez a szemléletmód, bár kialakulásáig sok idő telt el.
Pszichoszomatikus reakciókat mindenki tapasztalhat magán különösen erős érzelmeket kiváltó helyzetekben. Pl. baleset elkerülése után heves szívdobogást, gyász esetén étvágytalanságot stb. Ezek természetes reakciók, az aktuális pszichés állapot szomatikus kifejeződései. De a kedvezőtlen pszichés állapot elhúzódása, krónikussá válása megbetegíti a szervezetet, és különféle betegséghez vezet.
Ilyenek pl. az ekcéma, asztma, anorexia, bulimia, a vizeletürítés zavara.

Számos kifejezés utal a magyar nyelvben a légzés és az érzelmi hatások kapcsolatára: „elakad a lélegzete”, „levegőnek nézik” stb.


Leggyakoribb megnyilvánulásai:
§ Köhögés (ez gyakran az ellenkezés kifejezése pl. unalmas előadás alatt a hallgatóság köhögni kezd, vagy ha az időkereten túl nyúlik az óra)
§ Szénanátha – a szervezetnek a stresszhatásokra adott válasza
§ Garatgyűrű gyulladása – a kudarctól való félelemnek a jelzése

A betegség leírása
Az asztma leggyakrabban éjjel jelentkezik, sípoló légzés, szorongás, félelem kíséri. Percekig, órákig, napokig eltarthat. Minden életkorban megjelenhet, de leggyakoribb gyerekkorban, és fiúknál kétszer gyakoribb, mint lányoknál. Az asztmás gyermekek fele a pubertás idején meggyógyul, de sokan egyre súlyosabb formában tovább viszik. A betegség kialakulása, gyógykezelése szempontjából fontos az illető személyiségét és családját megismerni.

Az asztmás betegek személyiségének főbb jellemzői
§ Kiemelkedik a megzavart kora gyermek-anya kapcsolat következménye az érzelmi kifejezés nehézsége
F. Alexander vizsgálataiból megtudhatjuk, hogy a betegekre jellemző az anyában vetett bizalom, és bizalmatlanság kettőssége. De az anya érzései is kettősek: egyrészt túl erősen köti magához gyermekét, másrészt szabadulni, távolodni is szeretne tőle.

Legfőbb személyiségvonások felnőttkorban:
§ Túlzott kötődés az anyához (késői házasodás)
§ A házastársukról mint nem nélküliről beszélnek
§ Ritka házasélet
§ Szigorú morális értékrendszer

Számtalan vizsgálat kimutatta, hogy ebben a betegségben szenvedőknél gyakrabban fordulnak elő önértékelési problémák, depressziós tünetek.

Az anya-gyermek kapcsolat alakulása
Az asztmás gyermek szülő-szülött kapcsolatának vizsgálatára különböző kísérletet végeztek. Általuk kimutatható a szorosabb függőség. A rohamok következtében igen szoros, sajátos szimbiózis alakul ki anya-gyermeke között. „Oxigén anyának” is nevezik az anyát, hisz életmentő lehet a gyermek számára. Elfojtott sírásnak nevezi F. Alexander az asztmát. A sírás az anya hívása. Azonban ezeknél a betegeknél a sírás leblokkolódik, mert (tudattalanul) fél az anya szeretetének elvesztésétől. Szeretetükkel fojtogató anyák: miközben a gyermek védettségre, körülölelésre vágyik, a túlzott közelség súlyos szorongást válthat ki, azaz fullasztólag hathat.

Összességében megállapítható, hogy mind az elszakadástól, mind a közelségtől való félelem egyaránt szerepet játszhat a gyermekkori asztmás rohamok kiváltásában.

Ezek a betegek sokszor képtelenek a sírásra illetve a szívből jövő kacajra.

Az asztmás betege családjának jellemzői
# Túlóvó, korlátozó család
# Önálló kezdeményezést, aktivitást gátol (ennek következménye a függőség, a függő személyiség)
# A gyermekben egzisztenciális szorongás van
# Jellemző a jó, tökéletes családi kép kialakítására való törekvés
# Az apa személyiségtípusa nem írható le egyértelműen, egyes szakértő szerint depresszióra hajlamos
# Általában az apa nem nagyon vesz részt a családi életben, gyakran van távol pl. munkája miatt

Az asztma kezelése
Régen az említett szülői hatások kivédése érdekében a gyermeket átmenetileg a gyógykezelés idejére elválasztották szüleitől. De mostanában, az utóbbi években azonban – felismerve a család szerepét a betegség kialakulásában és fenntartásában – olyan terápiás programokat dolgoztak ki, amelyekben, – a rendszerelméletnek megfelelően – az egész családot bevonják.

A család az asztmás roham megelőzését, családterápiát, életvezetés technikákat, relaxációs – légzéskontroll gyakorlatokat tanul. A túl védő, óvó magatartásuk miatt illetve helyett a rendszeres sportolás – úszás, futás, kerékpározás – fontosságát emelik ki.

Az asztmás betegekre jellemző a fokozott szorongás, a megbirkózási, az un. coping stratégiák hiánya, szűk köre. E betegek öngyilkossági aránya jóval magasabb az egészségeseknél. A terápiához ezért szorosan kapcsolódik a problémamegoldó készség fejlesztése.

Mit tehetnénk, ha olyan asztmás gyermek szülőjével találkoznánk, aki elfogad, vagy kér tőlünk támogatást, ötletet vagy segítséget?
§ Legfontosabb a korai anya-gyermek kapcsolat hangsúlyozása illetve megerősítése
§ A családtagok közötti nyílt, őszinte kommunikáció hangsúlyozása
§ Beszélni az én határok tiszteletbe tartásáról
§ Beszélni az anya és gyermeke között kialakult túlzott szimbiotikus kapcsolat fokozatos feloldásáról, az apa bevonásáról, erről elsősorban az anyát kellene meggyőzni
§ Beszélni az apa a gyermek életében betöltő fontos szerepéről
§ Kisgyermek önállóságát fejlesztő olvasmányok ajánlása
§ Kialakult betegség esetén – amennyiben és ahogyan lehet – a lelki tényezők szerepét is megvilágítani
§ A gyógyszeres kezelés mellett a különböző pszichoterápiás módszerekről, családterápiáról beszélni
§ Családi asztmaprogramra épülő sportegyesület ajánlása pl. Akarat DSE.
§ A szülők a tökéletes családképre törekvése helyett szemléletváltásra, az „Elég jó család” – mint elérhető – megvalósítható modell előnyeire felhívni a figyelmet
§ Javasolni, kihangsúlyozni a rendszeres sportolás szükségességét, mert a szülők túlnyomó többsége a gyermek testnevelés alóli felmentést preferálja.

Felhasznált irodalom: Szabóné Kármán Judit: Családgondozás – krízisprevenció 2003, Medicina Könyvkiadó

A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése

„A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak
szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják.
A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az
izoláció áttörésére tett kísérlet.”
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

A mese lélektana 11. – Ki vagyok én?

„A gyermek mihelyt járni kezd és felfedező útra indul, töprengeni kezd saját kilétének a kérdésén. Amikor tükör elé áll, nem tudja, hogy vajon önmagát látja-e, vagy hogy egy hozzá hasonló másik gyermek áll-e az üveg mögött. Megpróbálja kinyomozni, hogy ez a másik gyermek valóban minden tekintetben olyan-e, mint ő. Fintorog, ide-oda forog, elmegy a tükör elől, aztán hirtelen visszaugrik, hogy lássa, vajon a másik is elment-e, vagy még ott van. Még csak hároméves ugyan, de máris a személyiség identitásának nehéz kérdésével áll szemben.

A gyermek azt kérdezi önmagától: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan keletkezett a világ? Ki teremtette az embert és az állatokat? Mi az élet célja? Igaz, nem elvontan vizsgálja ezeket az életfontosságú kérdéseket, hanem ahogy számára fölmerülnek. Nem az aggasztja, hogy van-e igazság a földön, hanem az, hogy vele igazságosan bánnak-e. Az érdekli, hogy ki, vagy mi sodorhatja-e őt bajba, és hogy mi mentheti meg ettől. Léteznek-e jóakaratú hatalmak a szülein kívül? És vajon a szülei jóakaratú hatalmak-e? Hogyan fejlessze önmagát és miért? Van-e számára még remény, ha valamit rosszul csinál? Miért történnek vele ilyesmik? Milyen következményei lesznek ennek a jövőben? A mesék válaszolnak ezekre a nyomasztó kérdésekre, melyek jelentős részben épp a mesék hatására fogalmazódnak meg a gyermekben.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 49-50. oldal

A mese lélektana 10. – kapcsolat az élettelen világgal

„Az írásos kultúrával nem rendelkező népekhez hasonlóan (de sok fejlettebb kultúrájúhoz hasonlóan is), a gyermek abban a hitben él, hogy kapcsolata az élettelen világgal jellegét illetően megegyezik az élő, emberi világhoz fűződő kapcsolatával: a számára kedves és szép tárgyat pontosan úgy öleli magához, mint az anyját; az ajtót, amelyik megütötte, pedig megveri.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szép és kedves tárgyat azért is öleli, mert meggyőződése, hogy az éppúgy szereti, ha ölelik, mint ő maga; az ajtót pedig azért bünteti, mert biztos abban, hogy az ajtó szándékosan ütötte meg őt, vagyis rosszat akart neki.
Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertáskorig animisztikus marad. Noha a szülők, és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek, és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak, és mert nem akar nevetséges lenni – a szíve mélyén a gyermek másképp gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magába, ahol a racionalitás már nem fér hozzá; a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják.
A nyolcéves gyermek szerint (Piaget egyik példáját idézem) a nap él, mert fényt ad (és tegyük hozzá, azért ad fényt, mert neki így tetszik). A gyermek animisztikus gondolkodása szerint a kő azért él, mert amikor legurul a lejtőn, mozog. Még egy tizenkét és fél éves gyermek is azt hiszi, hogy a patak akarattal rendelkező élőlény, mert a víz folyik benne…”
„A gyermek számára tárgyak és élőlények között nincs éles választóvonal; és ami él, az nagyjából úgy él, mint mi. Ha nem értjük a sziklák, a fák, az állatok beszédét, ez azt mutatja, hogy nem vagyunk eléggé fogékonyak. A gyermek miközben megpróbálja megérteni a világot, ésszerűnek tartja, hogy azok a tárgyak, melyek felkeltik a kíváncsiságát, válaszoljanak is a kérdéseire. És mivel a gyermek énközpontú, elvárja, hogy az állatok a számára fontos dolgokról beszéljenek, mint a mesében is, és mint ahogy ő maga beszél a saját valódi vagy játék állataihoz. A gyermek szentül hiszi, hogy az állat megérti őt, és vele érez, még ha nem mutatja is ki.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 48-49. oldal

A játszás módja

1. A magányos játék a kicsi gyerek játékformája. A játékszerrel való bánásmód olyan nagymértékben köti le, hogy a másik gyerekre nem is tud, és nem is akar figyelni. Minden figyelmét a saját cselekvésére összpontosítja: ezt kell először birtokolnia, ebben kell biztonságot szereznie, a társ még csak zavaró tényező. A bölcsődei csoportban a kicsik gyakran elkülönülve, többnyire még egymásnak hátat fordítva játszanak.

2. A szemlélődő játék a következő fejlődési szakasz. A gyermek számára már nem csak a saját tevékenysége a fontos, már érdekli a társ is. Abbahagyja a játékát azért, hogy figyelje, mit csinál a másik. Ha csak, mint kívülálló szemlélő is, de már részt vesz a másik gyermek játékában.

3. A párhuzamos játékban a társas kapcsolatoknak egy újabb formája jelentkezik. Keresi a társ közelségét, a másik gyerek mellett hasonló játékszerrel vagy ugyanolyan eszközzel játszik, de nem működnek együtt. A saját játékbirodalom láthatatlan határa még szét is választja őket.

4. A kapcsolódó játékformát is ez jellemzi, hogy még mindig csak egymás közelében, de nem együtt játszanak. Ekkor azonban már átveszik a játékeszközöket egymástól, utánozzák egymás cselekedeteit.

A játékszerek közös használata és a közösen kedvelt játékok alapján alakulnak ki a kezdeti társas kapcsolatok. Ebben a játékfajtában már kicserélhetik egymás között a játékszereket, beszélnek is egymáshoz, de az igazi együttműködést, a játék közös tervezését itt még nem találjuk meg.

5. Az együttműködő játék a társakkal végzett játék legfejlettebb formája. Több gyerek közös játéka, a tevékenység egy cél érdekében történő összeszerveződése, és a gyerekek szerep-, valamint tevékenység-megosztáson alapuló együttműködése csak később alakul ki.
Főiskolai jegyzetből

A mese lélektana 9. – itt szabad túljárni a felnőttek eszén

(A 8. részre vannak benne utalások)

„A gyermekben a megértés helyét még a cselekvés foglalja el, és ez annál inkább így van, minél erősebbek az érzései. Lehet, hogy felnőtt hatására másképp fogalmaz, de valójában nem azt gondolja, hogy az ember azért sír, mert szomorú, hanem csak azt, hogy sír. Az ember nem azért verekszik, tör-zúz, vagy némul el, mert dühös, hanem csak teszi, amit tesz. Hogy kiengesztelje a felnőttet, megtanulhatja ugyan, hogy cselekedetét így magyarázza: „azért csináltam, mert dühös vagyok” – ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a gyermek a dühét nem a dühnek éli meg, hanem valami késztetésnek arra, hogy üssön, romboljon vagy elnémuljon. Csak a pubertáskorban kezd tisztába jönni érzelmeivel, csak akkor jut el oda, hogy ne azonnal cselekvéssel, vagy annak szándékával reagáljon.
A tudattalan folyamatokat a gyermek számára csak olyan képek tehetik lehetővé, melyek közvetlenül a tudattalanjához szólnak. Ilyen képeket hívnak elő a mesék. A gyermek nem azt gondolja, hogy „ha anya visszajön, akkor boldog leszek”, hanem azt, hogy „adok neki valami ajándékot” – és így gondolkodik az ifrit is: „Aki kiszabadít, gazdaggá teszem.” A gyermek nem azt gondolja, „olyan mérges vagyok, hogy megölöm ezt az embert”, hanem „ha találkozom vele, megölöm”. Ha egy valóságos személy beszélne vagy cselekedne így, az akkora szorongást ébresztene a gyermekben, ami a megértést lehetetlenné tenné. Az ifritről viszont tudja, hogy képzeletbeli alak, tehát motívumait nem kell közvetlenül magára vonatkoztatnia, könnyebben megértheti, mi mozgatja.
Ahogy a gyermek gondolatban tovább szövögeti a történetet – ha nem teszi, elvész a mese legfőbb értelme –, egyszer csak ismerősnek kezdi érezni, ahogy az ifrit a bezártságra és a frusztrációra reagál, és ez az első lépés ahhoz, hogy saját hasonló lépéseit felismerje. És mivel éppen egy mese, egy Seholsincs országban játszódó történet ismerteti meg ezekkel a viselkedési mintákkal, gondolatban szabadon mozoghat ide-oda az „igaz, az ember így érez, és így cselekszik” és a „nem igaz, ez csak mese” végletei között, attól függően, mennyire tudja már felismerni ezeket a folyamatokat önmagában is.
A legfontosabb az, hogy mivel a mese garantálja a szerencsés befejezést, a gyermek bátran fantáziálhat, mert tudja bármit találjon is ki – azaz bárhogy formálja is tudattalanja a mese szövetét –, ő is „boldogan él az idők végezetéig”.
A történet fantasztikus túlzásai – például a századokig tartó rabság a palackban – hihetővé és elfogadhatóvá teszi azokat a reakciókat, amelyek egy realisztikus szituációban, mint amilyen a szülők távolléte, nem volnának azok. Pedig a gyermeknek a szülő távolléte örökkévalóságnak tűnik, hiába is bizonygatja utána az anyja, hogy csak fél órára ment el.
A gyermek öntudatlanul is örömét leli a mesében, mert megfenyegeti mindazokat, akik őt magát is „palackba zárhatják”. A modern mesékben sokszor előfordul, hogy egy gyermek túljár a felnőtt eszén. De ezek a történetek túlságosan leplezetlenek, és ezért nem nyújthatnak képzeletbeli megkönnyebbülést a felnőttek nyomasztó fennhatósága alatt élő gyermeknek; sőt meg is rémiszthetik, hiszen biztonsága mégiscsak azon nyugszik, hogy a felnőtt okosabb nála, és meg tudja védeni.
Ezért fontos, hogy a mesében nem egy felnőtt, hanem egy szellem vagy óriás jár pórul. A gyermeknek tetszik, ha azt mondjuk neki, hogy túljárhat a felnőttek, akár a szülei eszén is, ám ez egyben szorongással tölti el, hiszen ha ez igaz, miféle védelmet nyújthatnak neki az ilyen könnyen rászedhető emberek. De mivel az óriás képzeletbeli alak, a gyermek bátran fantáziálhat arról, hogy legyőzi, sőt akár meg is öli, mert közben nem veszélyezteti jó kapcsolatát az igazi felnőttekkel, védelmezőivel.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 34-36. oldal

A mese lélektana 8. – a szülők távollétének hatása a gyermekre

„Az Ezeregyéjszaka egyik meséje, „A halász és az ifrit” csaknem a teljes skáláját tartalmazza azoknak a mesei motívumoknak, amelyek egy óriás és egy halandó ember küzdelmét mondják el. Ez a téma valamilyen formában minden kultúrában felbukkan, hiszen a gyermekekben mindenütt feszültségeket okoz a felettük gyakorolt szülői hatalom. (Európai nyelveken ez a téma „A palackba zárt szellem” című Grimm mese változatban a legismertebb.) A gyerekek tudják, hogy ha nem teljesítik a felnőttek parancsait, haragjuktól egyféleképpen menekülhetnek meg: ha túljárnak a felnőtt eszén.
„A halász és az ifrit”-ben a szegény halász négyszer veti hálóját a tengerbe. Először egy döglött szamarat, másodszor iszappal teli fazekat, harmadszor még ennél is kevesebbet, üveg- és cserépdarabokat talál a hálójában. Negyedszerre egy rézedényt fog ki a tengerből. Amikor kinyitja, hatalmas felhő száll ki belőle, a felhőből pedig egy óriási ifrit (dzsinn) alakja bontakozik ki. Hiába könyörög a halász, az ifrit meg akarja ölni. A halászt ravaszsága menti meg; felbosszantja az ifritet: nem hiszi el, hogy óriás létére belefér a parányi edénybe, mire az ifrit bizonyítani akar, és visszabújik az edénybe. Ekkor a halász gyorsan bedugaszolja, lepecsételi, és visszadobja a tengerbe.

A felnőtt logika szerint minél hosszabb a rabság, annál nagyobb hálával tartozik a fogoly a szabadítójának. Az ifrit azonban ezt máshogy látja: „Száz évig feküdtem a tenger fenekén, és ez alatt az idő alatt szüntelenül ezt gondoltam: »Aki engem innen kiszabadít, örök életére gazdaggá teszem.« De eltelt a száz esztendő, de nem jött senki, hogy kimentsen. Aztán újabb száz esztendő szállt el fölöttem, miközben azt mondogattam magamban: »Aki engem innen kiszabadít, annak föltárom a föld valamennyi kincsét« – de senki sem szabadított ki. Amikor pedig további négy száz év vonult el felettem, így szóltam: »Aki engem kiszabadít a palackból, annak teljesítem három kívánságát« – de nem szabadított ki senki. Ekkor nagy haragra gerjedtem, és eltökéltem magamban, hogy aki most kiszabadít, azt megölöm… ”
Pontosan ezt éli át a kisgyermek is, amikor „elhagyják”. Először arra gondol, milyen boldog lesz, amikor anyja hazajön; vagy ha büntetésül szobájába küldték, hogy fog örülni, ha kijöhet, és hogy fogja anyja kedvét keresni. De ahogy múlik az idő, egyre dühösebb lesz, és szörnyű bosszút akar állni azokon, akik megbüntették. Lehet, hogy a valóságban nagyon boldog lesz, amikor anyja visszatér vagy a büntetést feloldják, de ez nem változtat azon, hogy gondolatban ő is jutalmaz és büntet. Ezért az ifrit fogadalmainak változása a gyermek számára átélhető pszichológiai igazság.
Az érzelmeknek ezt a változását élte át egy hároméves kisfiú, amikor szülei több hétre külföldre utaztak. Ezt megelőzőleg is már jól tudott beszélni, és a szülők távolléte alatt gondozónőjével és másokkal továbbra is beszélgetett. De amikor a szülők hazatértek, két hétig sem hozzájuk, sem másokhoz sem szólt egyetlen szót sem. Abból, amit a gondozónőjével beszélt, kiderült, hogy szülei távollétének első napjaiban nagy várakozással gondolt a viszontlátásra. Az első hét végén azonban arról kezdett beszélni, mennyire haragszik rájuk, hogy elmentek, s hogy fogja nekik ezt ő visszaadni. Egy hét múlva már meg sem említette a szüleit, s dühbe gurult, ha valaki szóba hozta őket. Amikor anyja és apja végül megérkezett, a gyermek szó nélkül elfordult tőlük, s minden békítő kísérlet ellenére hideg és elutasító maradt. Hetekig tartott, amíg a szülők – a gyermek kínzó állapotát mélyen átérezve – elérték, hogy a kisfiú ismét a régi lett. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával a gyermek haragja nőttön-nőtt, s végül már attól félhetett, ha vad elemi erejű haragjának utat enged, elpusztíthatja szüleit, vagy a megtorlás kihívásával önmagát. A beszéd megtagadása védekezés volt: így óvta meg magát és szüleit tomboló haragja következményeitől.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 32-33. oldal

Dadogás

A betegség tünetekben jelenik meg. A TÜNETEK TUDATUNK ANYAGBA ZUHANT ÁRNYÉKOLDALAI nem tudatosak számunkra.
Amit nem akarunk megélni, azt kell a tünetekben megtapasztalnunk, megvalósítanunk. A tünet őszintévé tesz. Az emberi egyoldalúságot kompenzálja. A betegség rákényszerít, hogy maradjunk az egység felé vezető úton TEHÁT: a betegség ......
-----ÚT A TELJESSÉGHEZ------ /R. DAHLKE/

„A beszéd folyékony valami – nem véletlenül beszélünk „szóáradatról” vagy „folyékony
stílusról”. Dadogás esetén a nyelv nem folyékony. A dadogó feldarabolja, széthasítja,
kasztrálja a nyelvet. Ahhoz, hogy valami folyni tudjon, tágasságra van szüksége – ha egy folyót csőbe kényszerítünk, a víztorlasz és a nyomás hatására legfeljebb spriccelni fog a csőből a víz, de semmiképpen sem folyni. A dadogó torka szorosságával megakadályozza a nyelv folyását. A szorosság és a félelem mindig összetartoznak.

A dadogónak a torkában ül a félelem. A torok (magában véve szűk) kapcsolat, illetve átmenet a törzs és a fej, a lent és a fent között. A dadogó igyekszik az átjárót a lehető legjobban beszűkíteni, hogy ezzel különös kontrollja alatt tartsa azt, ami lentről feljön, illetve ezzel analóg módon, ami a tudattalanból a tudatosba emelkedik. Az ilyen jól kontrollálható átjárók, bejáratok (határok, teremajtók) mindig torlódáshoz vezetnek. Így megakadályozzák a dolgok folyását. A dadogó kontrollálja a torkát, mert fél attól, ami lentről feltolulván tudatossá válna – így a torkában fojtja el azt.

Ismerjük azt a kifejezést, hogy „övön alul”, ami tulajdonképpen a „tisztátalan” szexualitásról szól. Az öv vonala a veszélyes alsó és a megengedett, tiszta felső területek elválasztására szolgál. A dadogó ezt a határt a torok magasságába tolja fel, mert teljes testiségét veszélyesnek érzi, s csak a fejét tartja világosnak, tisztának.
A migrénes pácienshez hasonlóan a dadogó is a fejébe tolja át a szexualitását, s így ugyanolyan görcsös fönt, mint lent. Nem engedi el magát, nem nyílik meg a testiség ösztönigényei és vágyai előtt, melyek nyomása annál erősebb és félelmetesebb, mennél tovább fojtja el őket az ember. A dadogás tünete ráadásul kontaktus- és partnerkapcsolati nehézségeket okoz – s ezzel bezárult az ördögi kör.

Ugyanezen elv szerint kifacsart az a magyarázat is, mely a dadogó gyermekek gátlásosságát a dadogással indokolja. Pedig maga a dadogás fejez ki gátlásosságot; a gyermek gátolt – s ez mutatkozik meg a dadogásban is. A dadogó gyermek fél attól, hogy valami feltörjön belőle, s annak szabad utat adjon. Meggátolja a szabad folyást, hogy jobban tudjon kontrollálni. Mindegy, hogy ezt a gyermek esetében kitörő valamit szexualitásnak vagy agressziónak hívjuk, vagy éppen egy harmadik nevet adunk neki. A dadogó nem mondja ki, amit ki kellene mondania. A nyelv a kifejezés eszköze. Ha szembehelyezkedünk azzal, ami belőlünk kikívánkozik, ebben a kifejezésre törő tartalomtól való félelmünk mutatkozik meg. A dadogó nem nyitott. Ha sikerülne egyszer valóban megnyílnia, mint egy kráterből, úgy törne ki belőle a szexualitás, az agresszió és a beszéd őrült özöne. Ha a kimondatlant kimondtuk, nincs többé okunk a dadogásra.”

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

Testvérharc

Gyermekeink életében bizony nem ritka esemény, amikor testvérként konfrontálódnak. Hiába vágyunk arra, hogy szeressék egymást, tiszteletben tartsák egymás dolgait, mégis bekövetkezik az a sajnálatos körülmény, hogy veszekedést hallunk, vagy rosszabb esetben verekedésbe torkollik nézeteltérésük.


Sokszor hallom azt szülőtársaimtól, hogy nem értik, miért különböznek annyira a gyerekeik egymástól, hiszen ugyanazon szülők génjeit hordozzák és egyformán is nevelték őket.


A nevelésben, mindegyik gyermekünkkel szemben az értékrend közvetítésében kell egyformán következetesnek lennünk, a személyiségük érzékenységétől függően, pedig különböző módszereket kell alkalmaznunk. Amivel az egyiknél eredményt érhetünk el, az a másiknál hatástalan lehet. Az egységes nevelési elvet leginkább a testvérharc esetében kell bevetnünk.


A veszekedések esetében ügyeljünk arra, hogy nem vehetjük magunkra az „igazságosztó” szerepét. A döntőbíráskodás, azért sem sikerülhet, mert minden igyekezetünk ellenére sem fogjuk tudni kideríteni, hogy ki kezdte, ki a hibás, ki ártott többet a másiknak, vagy ki ütött először stb.
Ilyen esetben csak fokozzuk az átmeneti rossz viszonyt és az alkalmi válságot elmélyíthetjük közöttük, sőt hibás „tényfeltárásunk” esetén a gyermekek igazságérzete is csorbát szenved.


A testvérharc lecsillapításakor, ne kitörésének okát kutassuk, hanem arról beszéljünk, hogy ez a hangnem, ez a mód az akarat érvényesítéséhez, részünkről nem tolerálható. Ezt mi nem vagyunk hajlandók eltűrni, elszenvedni, elhallgatni, stb., mert fáj nekünk, ha szeretteink veszekednek egymással, vagy, mert ez ellenkezik a…., sérti az értékrendünket, mert…, stb.


Azzal, hogy nem vállaltuk át a probléma-megoldást, és figyelmeztetjük őket a betartandó szabályokra, beletanulnak a kulturált érdekérvényesítésbe is.
Persze csak akkor, ha ebben példát is mutatunk nekik, és nem csak papolunk róla.


Mit tehetünk, ha ezzel a módszerrel már nem érünk el eredményeket, és a szabályok elfogadtatása lehetetlenné vált számunkra?


A kialakult szituáció szerint és az életkori sajátosságok figyelembevételével kell meghatározni, mit tanácsolunk a kettejük problémájának megoldásában, és ebben milyen szabályok betartásához ragaszkodunk. Ne álljunk le vitatkozni, érvelésekbe bonyolódni, csak nyilvánítsuk ki, hogy a nézeteltéréseik elrendezésében mik a szabályaink. Ez legyen rövid, egyszerű, érthető, nem litánia, mert arra becsukódnak.


A konfliktusok megoldási igényét hangsúlyozva, vigyázzunk arra is, hogy ezt csak egyszer mondjuk el, mint első figyelmeztetést, amivel párhuzamosan mindegyik félnek egyformán helyezzünk kilátásba olyan „büntetést” amit valóban be is tudunk tartani. Ez nem lehet sem verés, sem megalázás! Mindig olyan szabályozó legyen, ami nem szeretetmegvonás és nem akadályozza a gyerek szabadságát, fejlődését.


Például teljesen fölösleges olyan dolgokkal előhozakodni, amit nem tudunk, és nem is lehet megvalósítani. (Néhány elriasztó példa ezekből: elvisz a rossz manó….., állj a sarokba…, nem jöhetsz ki a szobádból x ideig …., nem mehetsz el a ….., többet nem jöhet ide a …., mostantól egy hétig….. )


A legegyszerűbb ez esetben egy tervezett program vagy áhított tárgy megvonását, nagyobb korban a zsebpénz bizonyos részének elvonását előre vetíteni, és remélhetjük, hogy másod sorban nem is kell alkalmaznunk a bevezetését.


Ezek a „fegyelmik” segítenek abban, hogy ismét súlya legyen a szavainknak, és a tiszteletteljes szülői szerepkörbe léphessünk vissza. (Ha másodjára valóban be is tartjuk ígéretünket, nem csak sokadszorra ismételgetjük)


Az ilyen légkörben pedig nem alakulhat ki gyermekeink közöttük tartós ellenszenv, hiszen nem az lesz az üzenet számukra, hogy egymás elleni csatáikban még a „papa-mama kedvence” státuszért is meg kell küzdeniük.


Következetességünkkel pedig elérhetjük, hogy hadakozó gyermekeink belássák, jobb megdolgozni a mielőbbi békülésért, mint az együttes „büntit” elszenvedni a lefektetett szabályok figyelmen kívül hagyásával.


Idővel pedig észre fogjuk venni, hogy a rossz viszony nem mélyül el csemetéink között, hiszen intoleráns viselkedésük következménye, soha nem a nyertes és vesztes szerepét kényszeríti rájuk, hanem a szövetséget erősíti közöttük az „irányító hatósággal” szemben, amely nem volt hajlandó a (gyermeki elvárás szerinti) igazság-tevésre.

Írta: Györgyi

Körömrágás

A betegség tünetekben jelenik meg. A TÜNETEK TUDATUNK ANYAGBA ZUHANT ÁRNYÉKOLDALAI nem tudatosak számunkra.
Amit nem akarunk megélni, azt kell a tünetekben megtapasztalnunk, megvalósítanunk. A tünet őszintévé tesz. Az emberi egyoldalúságot kompenzálja. A betegség rákényszerít, hogy maradjunk az egység felé vezető úton TEHÁT: a betegség ......
-----ÚT A TELJESSÉGHEZ------ /R. DAHLKE/

A körömrágást kényszerként éljük meg, mely legyőzi a kezek fölötti akaratlagos ellenőrzést. A körömrágás nemcsak gyermekek és fiatalok között gyakori, átmeneti jelenség, igen sok felnőtt is évtizedeken keresztül szenved ebben a meglehetősen nehezen kezelhető szimptómában. Ugyanakkor a körömrágás pszichés háttere teljesen egyértelmű, s az összefüggések felismerése sok olyan szülő segítségére lehet, akinek a gyermeke a körmét rágja. A tiltás, fenyegetés, büntetés ez esetben a leghelytelenebb reakció.
Ami az embernél a köröm, az az állatnál a karom. A karom elsődlegesen a védelmet
és a támadást szolgálja, tehát az agresszió eszköze. Azt, hogy valaki „megmutatja a karmait”, hasonló értelemben használjuk, mint hogy „vicsorítja a fogát”. A köröm harci készséget jelent. A magasan fejlett ragadozók többsége karmát s fogait fegyverként használja. A körömrágás saját agressziónk kasztrációja! Aki saját agressziójától tartva lerágja a körmét, szimbolikusan hatástalanítja saját fegyverét. A rágás során már felhasznál valamennyit saját agressziójából, ezt azonban kizárólag saját maga ellen fordítja: saját agresszióját harapja le. A nők különösen szenvednek a körömrágástól, mert közben csodálják a többi nő hosszú, pirosra lakkozott körmét. A hosszú, pirosra lakkozott körmök különösen szép, világító agressziós szimbólumok – az ilyet kedvelő nők agresszivitásukat gyakran nem is rejtik véka alá. Kézenfekvő, hogy irigykednek rájuk azok, akik nem képesek kiállni agressziójuk s így fegyverük mellett. Aki hosszú, piros körmökre vágyik, azt a mögöttes vágyát önti külső formába, hogy bárcsak ő is merne agresszív lenni.
Ha egy gyermeknél körömrágás lép fel, az azt jelenti, hogy olyan fázisban van, amikor nem meri agresszióját a külvilágban kinyilvánítani. Érdemes azon gondolkodni, hogy a nevelési stílus vagy saját magatartásunk mennyiben kényszeríti a gyermeket arra, hogy agresszióját elfojtsa vagy negatívan értékelje. Az ilyen esetekben meg kell kísérelnünk a gyermek számára olyan életteret teremteni, melyben agresszióját és bűntudatát bátran kiélheti. Az ilyen magatartás azonban többnyire félelmet ébreszt bennünk, hiszen ha az agresszióval kapcsolatosan nem lenne problémánk, gyermekünk sem rágná a körmét. Így valójában az egész család számára egészséges lenne, ha megtanulnánk a külsőségek mögé látni. Ha a gyermek megtanulja, hogyan kell megvédenie magát, ahelyett hogy szülei félelmét respektálja, a körömrágást jószerivel leküzdötte.
Bár a szülők nem vétkesek gyermekeik zavaraiban, kétségtelen, hogy ezek a zavarok mindig a mi problémánkat tükrözik vissza.
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

Testvérek: Így neveld a legnagyobbat!

"Sorozatunkban bemutatjuk, hogyan alakítja gyerekünk életét, hogy van-e testvére vagy nincs, és hogy hányadik a sorban. Ez a rész a (leg)nagyobbakkal foglalkozik.

Elsőszülötted helyzete sok tekintetben különleges. Hasznára válhatnak legnagyobb gyerekként szerzett tapasztalatai, készségei.
Az elsőszülött egy darabig természetesen egyke. A testvér érkezéséig egyedül birtokolja az összes közeli rokon teljes figyelmét. Egyben az a feladat is rá hárul, hogy szülővé nevelje apját-anyját, vagyis elviselje az elsőgyerekesek minden aggodalmát, átvészelje a gyakorlatlanságból adódó kisebb-nagyobb gondozási, nevelési bakikat. A jó humorérzékkel megáldott szülők nagyokat mosolyognak a később föl-fölelevenített történeteken: a legnagyobbnál még lábujjhegyen jártunk, rendszeresen fertőtlenítettük a játékait, és hagytuk bőgni, mert még nem jött el az etetési idő. A kisebb gyerekekkel a legtöbb szülő lazább, hiszen a nagynál tapasztalták: a baba nincs porcelánból. Ám az elsőszülött életében – a kutatások szerint – nyomot hagy az a néhány éves kaland, amit egykeként élt át. És persze a második felvonás is, ami a kistestvér születésével kezdődik.

Trónörökös
A legtöbb kultúrában az elsőszülöttnek kitüntetett szerepe és ezzel együtt több felelőssége is van. Bár ma már általában sem a hatalom, sem a vagyon öröklése szempontjából nincs jelentősége a születési sorrendnek, az első gyereknél a legtöbb családban komolyabbak az elvárások, mint a kisebb testvérekkel szemben. Te vagy a nagyobb! Te vagy az okosabb! Mutass példát! Viseld el! – hallja számtalanszor. És ami nem hallható, mégis jelen van a szülők fejében: Kövesd a példámat! Vidd többre, mint én! Valósítsd meg az álmaimat! Ezek az elvárások a legtöbb elsőszülöttet az átlagnál komolyabb teljesítményre sarkallják. Sokuk tölt be később vezető pozíciót, nagyon precízek, megfontoltak, ritkán lázadnak, komolyan veszik feladataikat. De legyenek akármilyen sikeresek, ritkán elégedettek önmagukkal, hiszen nehéz megfelelni a felnőttkorra immár belsővé vált elvárásoknak.

Főokos
A legnagyobb gyerek nemcsak a szülők és a környezet elvárása miatt teljesít jobban az iskolában és az IQ-vizsgálatok során, hanem azért is, mert tanítói szerepet osztott rá a sors. A kistesók csüggnek az ajkán, imádják, ha mesél, hozzá fordulnak, ha valami nem sikerül. Gondold át, mennyivel jobban tudtad az anyagot dolgozatírásnál, ha előtte el kellett magyaráznod az osztálytársaidnak. A nagytestvér számtalanszor kerül hasonló helyzetbe. De ő az, akinek nagy adag kreativitásra is szüksége van ahhoz, hogy kitapossa a járatlan utat, hogy megoldásokat találjon akár egy-egy játékszer használatakor vagy a mindennapi életben, amikor a kisbaba miatt a szülő nem tud már neki mindenben segíteni.

A családban marad
Talán meglepő, de gyakori tapasztalat, hogy az elsőszülött sokkal jobban ragaszkodik a szüleihez és a családi hagyományokhoz, mint a kisebbek. Előfordul, hogy nem alapít családot, mert felelősnek érzi magát a szüleiért, mellettük marad, gondoskodik róluk. A gondoskodás kiskora óta jellemző rá, hiszen sokszor kellett testvérére vigyáznia, segítenie körülötte. Ebbe a helyzetbe legtöbbször az elsőszülött lányok kerülnek, hiszen még mindig az az elfogadott munkamegosztás, hogy a nő gondozza a rászorulókat, ő adja föl a karrierjét a családért.

Kicsiből nagy
Talán az egyik legkacifántosabb időszak a kistestvér érkezése. Ha egy évnél nagyobb a korkülönbség, szinte biztos, hogy az idősebb gyerek valamilyen módon kifejezi: nem veszi jó néven, hogy osztoznia kell szülei ölelésén, gondoskodásán, figyelmén. Sokan keresik az ideális korkülönbséget, de valójában még senkinek sem sikerült rátalálnia. Ha mindketten picik, fizikailag nehéz őket ellátni. Ha nagy a különbség köztük, kicsi az esély, hogy valódi testvérként érezzenek, viselkedjenek, együtt játsszanak. Akinek ötéves kora után lesz testvére, az gyakorlatilag egykeként nő fel, annak hátrányaitól sújtva és kétségtelen előnyeivel megáldva.

Mire figyelj?

Ő is kicsi!
Bármennyire is hatalmasnak tűnik pirinyó testvére mellett, próbáld valódi korának megfelelően kezelni. A háromévestől „nem ér” elvárni, hogy legyen okosabb, mint másfél éves testvére, és adja oda neki a játékát, vagy viselje el, hogy az öccse lerombolja a kockatornyát, hiszen még ő is kicsi.

Nem szülőpótlék
Az elsőszülöttnek nem feladata, hogy a kicsit pesztrálja, hogy megmentse a nehezebb helyzetekből, és ügyeljen arra, hogy ne egye meg a homokot a játszótéren. A nagyobb gyerek magától is hajlamos arra, hogy felelősséget vállaljon a kicsiért, de jobb, ha ezt nem használjuk ki. Neki is jár a gyerekkor!

A tesót nem kötelező szeretni
Ne várd el tőle, hogy szeresse a testvérét! Hidd el, hogy az első időszak roppant nehéz, nemcsak a szülők teljes figyelmét, gondoskodását veszíti el, hanem kibillen a megszokott napirendjéből, sőt, a környezete is megváltozik. Ha saját testvéred nincs is, hidd el, hogy a testvérkapcsolat általában változó: hol nagyobb az érzelmi távolság a két gyerek között, hol szinte összenőnek. Azt persze tudjuk, hogy szülőként nehéz mindezt türelmesen elviselni.

Legyen külön ideje
Alakítsátok úgy a mindennapokat, hogy az elsőszülöttre is jusson időnként teljes figyelem. Keressetek olyan programokat, amelyek számára is érdekesek, ne legyen pusztán a kicsi kísérője. Ha ő már kinőtt a zenebölcsiből, vigyétek játszóházba, bábszínházba. Ha a bábszínházból is, keressetek neki való mozit, kalandparkot, színházi előadást. Olvass az ő életkorának megfelelő esti mesét is, lehet, hogy a Mazsola és Tádé már a könyökén jön ki, noha a kicsi odavan érte."

Sződy Judit, Kismama magazin2010. 01. 25.

Dackorszakról

Gyakorlott szülőtársaim már tudják, hogy csemetéjük valamennyi korszakának meg van a maga szépsége, ugyanakkor a nehézsége is. Egyik ilyen problémás időszak az ún. dackorszak.

Sokan esnek abba a hibába, hogy ezt a viselkedést, mintegy érdekérvényesítő harcként kezelik és megküzdenek gyermekükkel szemben. Ez a hozzáállás nem vezet eredményre, és a helyzet mindig eldurvulhat, vagy feloldatlan konfliktusként továbbkísérthet. Végső esetben megadásra kényszeríti a szülőt, aminek egyenes következménye, hogy a gyerekben kialakul az a beidegződés, hogy mindent el tud érni, csak megfelelő hangerővel kell manipulálnia.

Mit is tehetünk, hogy ezeket a nagy hisztiket és kiborulásokat elkerülhessük?
Vegyük komolyan az önállósodási törekvéseit gyermekünknek. Toleráljuk, hogy sok mindent egyedül akar csinálni, aminek még nem érezzük itt az idejét, és ami gyorsabban menne, ha mi végeznénk el. Tehát a megértést és elfogadást gyakorolva, próbáljunk segíteni neki ebben az igyekezetében. Ne várjuk meg, amíg elégedetlen sírás, később toporzékolás, majd esetleg földhöz vágódás lesz a vége.

Mit tehetünk akkor, ha olyan dologra kíváncsi, ami értékes tárgy, vagy veszélyes tevékenység?
Ez esetben nagyon jól működik az érdeklődés elterelése egy másik tárgy, vagy téma irányába. Sikertelenség esetén próbáljunk türelmes és megfontolt magyarázatot adni, miért korlátozzuk a megismerési szándékát. Vannak gyerekek, akik jó humorérzékkel rendelkeznek, és ezzel lehet oldani a feszültséget.

Semmi esetre se kezdjünk alkudozásba, vagy érzelmi zsarolásba. Törekedjünk arra, hogy ezek a féltett dolgok ne legyenek szem előtt, ne teremtsünk lehetőséget a veszélyes helyzetekre és figyeljünk arra is, hogy ne essünk abba a hibába, hogy egész nap csak tiltó mondatokkal kommunikálunk.

A kineziológiával foglalkozva találkoztam azzal a megállapítással, hogy korlátozó hitrendszereink 70%-át, 3 éves korig gyűjtjük össze, és ezeknek sajnos csak néhány ezreléke szolgálja ténylegesen az életben maradásunkat. Tehát a túlzott óvással, korlátozó neveléssel csak fokozzuk a gyermekeink félelemérzetét, amelyek nem is a megtapasztalásukhoz köthetők, hanem a jövőhöz való hozzáállásukat fogja rontani. A legnagyobb butaságnak tartom azt a mondást, hogy „jobb félni, mint megijedni”. Egyik szerető szülőnek sem lehet vágya az, hogy gyereke a múlt kudarcai, vagy a jövő aggodalmai végett félelemben éljen.

Nem vagyok a híve a mindent szabad és mindent meg kell engedni nevelési elveknek sem. Szükségesek a szabályok, amelyeknek meg kell felelnie a gyerek életkori sajátosságainak és a betartatásában következeteseknek kell maradnunk. Ezt a fajta elvárásunkat viszont nem működtethetjük a szeretet korlátozásával.
Soha nem éreztethetjük a gyerekkel azt, hogy a számunkra helytelen megnyilvánulása, hibája miatt nem szeretjük, csak azt, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlünk (szégyent, sajnálatot, szomorúságot, dühöt stb.) Így nem mutatunk rossz példát érzelmeink elfojtásával sem, és az ő biztonságérzetét, hogy mindenképpen szeretjük, így ezzel megtartjuk.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk a családban nem talál egységes szabályokat, normákat? Mindenképpen tartsuk magunkat következetesen ahhoz, ami a saját követelményünk, és ebben az ismeretében ne ingassuk meg gyermekünket. Ezt tapasztalva egyre ritkábban próbálkozik kicsikarni engedményeket erőszakosan, és precízen megtanulja, hogy kinél meddig mehet el. Persze sokat segítenénk neki azzal, ha ezeket a szabályokat minden családtagunk egyformán alkalmazná.

A türelmünk és elfogadásunk fejlődésében segít, ha megértjük, hogy gyermekeink is önálló szuverén kis lények, akiknek saját érdeklődésük, akaratuk, érzelmi intelligenciájuk van. Tudatosítsuk magunkban, hogy nem a félelmeik fokozása és akaraterejük letörése a célunk, hanem az, hogy felhőtlen gyermekkort biztosítsunk számukra, amelynek hozadéka lehet egy harmonikusabb kamaszkor.
Írta: Györgyi