(A 8. részre vannak benne utalások)
„A gyermekben a megértés helyét még a cselekvés foglalja el, és ez annál inkább így van, minél erősebbek az érzései. Lehet, hogy felnőtt hatására másképp fogalmaz, de valójában nem azt gondolja, hogy az ember azért sír, mert szomorú, hanem csak azt, hogy sír. Az ember nem azért verekszik, tör-zúz, vagy némul el, mert dühös, hanem csak teszi, amit tesz. Hogy kiengesztelje a felnőttet, megtanulhatja ugyan, hogy cselekedetét így magyarázza: „azért csináltam, mert dühös vagyok” – ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a gyermek a dühét nem a dühnek éli meg, hanem valami késztetésnek arra, hogy üssön, romboljon vagy elnémuljon. Csak a pubertáskorban kezd tisztába jönni érzelmeivel, csak akkor jut el oda, hogy ne azonnal cselekvéssel, vagy annak szándékával reagáljon.
A tudattalan folyamatokat a gyermek számára csak olyan képek tehetik lehetővé, melyek közvetlenül a tudattalanjához szólnak. Ilyen képeket hívnak elő a mesék. A gyermek nem azt gondolja, hogy „ha anya visszajön, akkor boldog leszek”, hanem azt, hogy „adok neki valami ajándékot” – és így gondolkodik az ifrit is: „Aki kiszabadít, gazdaggá teszem.” A gyermek nem azt gondolja, „olyan mérges vagyok, hogy megölöm ezt az embert”, hanem „ha találkozom vele, megölöm”. Ha egy valóságos személy beszélne vagy cselekedne így, az akkora szorongást ébresztene a gyermekben, ami a megértést lehetetlenné tenné. Az ifritről viszont tudja, hogy képzeletbeli alak, tehát motívumait nem kell közvetlenül magára vonatkoztatnia, könnyebben megértheti, mi mozgatja.
Ahogy a gyermek gondolatban tovább szövögeti a történetet – ha nem teszi, elvész a mese legfőbb értelme –, egyszer csak ismerősnek kezdi érezni, ahogy az ifrit a bezártságra és a frusztrációra reagál, és ez az első lépés ahhoz, hogy saját hasonló lépéseit felismerje. És mivel éppen egy mese, egy Seholsincs országban játszódó történet ismerteti meg ezekkel a viselkedési mintákkal, gondolatban szabadon mozoghat ide-oda az „igaz, az ember így érez, és így cselekszik” és a „nem igaz, ez csak mese” végletei között, attól függően, mennyire tudja már felismerni ezeket a folyamatokat önmagában is.
A legfontosabb az, hogy mivel a mese garantálja a szerencsés befejezést, a gyermek bátran fantáziálhat, mert tudja bármit találjon is ki – azaz bárhogy formálja is tudattalanja a mese szövetét –, ő is „boldogan él az idők végezetéig”.
A történet fantasztikus túlzásai – például a századokig tartó rabság a palackban – hihetővé és elfogadhatóvá teszi azokat a reakciókat, amelyek egy realisztikus szituációban, mint amilyen a szülők távolléte, nem volnának azok. Pedig a gyermeknek a szülő távolléte örökkévalóságnak tűnik, hiába is bizonygatja utána az anyja, hogy csak fél órára ment el.
A gyermek öntudatlanul is örömét leli a mesében, mert megfenyegeti mindazokat, akik őt magát is „palackba zárhatják”. A modern mesékben sokszor előfordul, hogy egy gyermek túljár a felnőtt eszén. De ezek a történetek túlságosan leplezetlenek, és ezért nem nyújthatnak képzeletbeli megkönnyebbülést a felnőttek nyomasztó fennhatósága alatt élő gyermeknek; sőt meg is rémiszthetik, hiszen biztonsága mégiscsak azon nyugszik, hogy a felnőtt okosabb nála, és meg tudja védeni.
Ezért fontos, hogy a mesében nem egy felnőtt, hanem egy szellem vagy óriás jár pórul. A gyermeknek tetszik, ha azt mondjuk neki, hogy túljárhat a felnőttek, akár a szülei eszén is, ám ez egyben szorongással tölti el, hiszen ha ez igaz, miféle védelmet nyújthatnak neki az ilyen könnyen rászedhető emberek. De mivel az óriás képzeletbeli alak, a gyermek bátran fantáziálhat arról, hogy legyőzi, sőt akár meg is öli, mert közben nem veszélyezteti jó kapcsolatát az igazi felnőttekkel, védelmezőivel.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 34-36. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése