Terhességi hányinger és hányás lelki okai

Az orvosok azzal szokták a kismamákat vigasztalni, a hányinger, hányás természetes dolog, a 16. héttől általában elmúlik.
A terhességnek nem természetes velejárója a hányinger, és a hányás! Ez utal valamire, jelez valamit!

Mi a hányás lelki szimbolikája?
Valamit kiadni, kidobni magunkból. Nem vagyunk képesek megemészteni a látottakat, történteket, ezért meg akarunk tőle szabadulni. Ha szerettünk volna babát, ha nem, lappang bennünk valami, ami nem ért egyet a várandósággal. A terhességi hányás lelki oka több rétegű lehet.

Ezek elehetnek:
§ Múlt életbeli átélt rossz születésélmény gyermekként
§ Múlt életbeli átélt rossz szülésélmény anyaként
Származhat a múltból, előző életből. Problémás születésből vagy szülésből. Amennyiben visszatérő, rossz születéses, szüléses álmunk van, érdemes felkeresni olyan embert, /lásd Spirituális élet lap/, aki ilyenekkel foglalkozik. Feltárja a múltbeli, előző életbeli eseményeket, melyek ily módon tudomásunkra, felszínre jutnak, és melyek különböző technikákkal fel oldhatóak. Erre jó például a csodálatos energiakör. Amennyiben a felfedezett gyökerek felszínre jutnak, már nem okoznak bennünk ellenállást a várandósággal kapcsolatban.

§ Saját magzati létünkből átélt anyai elutasításunk
Származhat a jelenlegi életünk kezdetéből. Hogyan reagált ránk édesanyánk, amikor megsejtette, majd bizonyossá vált számára, hogy várandós velünk? Amennyiben ez nem volt számára teljesen, vagy egyáltalán örömteljes, úgy őrizzük ezt a mély, elfeledett fájó sebet, amit akkor éltünk meg édesanyánk pocakjában, és ami miatt talán ma sem felhőtlen a kapcsolatunk vele.
Igenis befolyásolja a terhességünket a saját, magzati korunkban átélt élményünk, érzésünk. Ha elvégezzük ennek tudatos feloldást, akkor nagy esélyünk lesz arra, hogy csökken, vagy teljes mértékben megszűnik a hányingerünk.
Ajánlatos egy gyertyát gyújtani. Idézze fel édesanyja arcát, és mondja ki: „Noha nem tudom milyen körülmények közt éltél édesanyám akkor, de elfogadom, hogy úgy reagáltál arra akkor, ahogyan, amikor én megfogantam. Ezennel tudatosan feloldom magamban ezt a kötést, mely egész életemre rányomja a bélyegét, hogy nem örültél nekem azonnal.” Érezze át a kijelentését, és higgye el, hogy ez megvalósul.Ugyanis a baba már a beágyazódástól kezdve érzi, hallja, tudja anyja minden érzését, gondolatát, és hallja, tudja közvetlen környezetének minden gondolatát, s főleg azt, ami rá vonatkozik. Amennyiben nem örülnek jöttének, ez a szívszorító érzés meghatározó lesz egész életére nézve. Kisebb lehet az önbizalma, kevésbé becsüli magát, mint azon társai, akiket rögtön örömmel vártak.

§ Nőiségünkkel kapcsolatos ellenállás, tiltakozás
Ha korábban is gondunk volt saját nőiségünkkel, ez a baba várás kapcsán felerősödhet.
Melyek lehetnek ezek?
Ø Nőként nem fogadtak el, ezért határozottan léptünk fel olyan területeken, ahol a férfiakat kellett volna hagynunk érvényesülni
Ø Nem vagyunk kibékülve testalkatunkkal. Amennyiben a modern karcsú, fiús szépségideált vesszük alapul, akkor ebben az esetben az elménk számára roppantul irritálható lehet a gondolat, hogy a 9 hónap alatt meghízunk, és elveszítjük leány alakunkat. Ez is okozhat hányást, vagy hányingert. Ekkor a várandósággal járó plusz kilókat hányjuk ki képletesen.
Ø Elképzelhető, hogy Artemisz az archetípusunk

Javaslat: válasszuk ki, melyik archetípusba tartozunk eredetileg, és azt is, jelenleg melyikben vagyunk. Gondoljuk végig, a hónapok alatt hogyan változhat meg a testünk, és tegyünk kísérletet annak elfogadására, hogy tinédzser alakunkkal nem vagyunk képesek gyermeket kihordani, szülni, majd szoptatni.
A terhességi hányinger, hányás összes lehetséges okára az vonatkozik, hogy ha elmélyülünk magunkba, és megvizsgáljuk vajon melyik vonatkozhat ránk, ráismerünk, s tudatosan felszínre hozzuk a leleplezett gond gyökerét, akkor már nincs szüksége a testünknek a jelzésre, megszűnik a hányinger és a hányás.

Hogy kinek mitől lett hányingere, ki mitől hány a 9 hónap alatt:
Amennyiben nem jutunk előre, kérjünk olyan embertől segítséget, aki meglátja azt.

Írta: Kemény Veronika

Ajánlott irodalom: Rüdiger & Margit Dahlke, Volker Zahn: Út az életbe, a születés teljessége, Holistic Kiadó 2010.

A mese lélektana 3. – a jó és a rossz

Amikor mi szülők visszagondolunk gyermekkorunk kedves meséire (pl. Grimm mesék) megállapíthatjuk, hogy bennük mind a gonoszság, mind a jóság és erény jelen van. A szereplők egy része jó, másik része rossz, mint az a való életben, az emberekben is tapasztalható. Ez olyan erkölcsi probléma, melyet meg kell oldani.
A gonoszságot szimbolizáló szereplők a történetekben eleinte vonzerővel rendelkeznek pld. óriás, sárkány, varázsló, trónbitorló, de végül is elbuknak és elnyerik méltó büntetésüket. A mesékben mindig a negatív szereplők „húzzák a rövidebbet”, mivel –mint az életben- az a meggyőződés riasztja el a szereplőket, hogy nem éri meg rossznak lenni. Nagy erkölcsi szerepe van a pozitív hősnek, akivel a gyermek azonosulni tud, követi sorsát és küzdelmeit, harcai tanulságosak, amíg a jó el nem nyeri méltó jutalmát.
A gyermek gondolkodását szélsőségesség uralja vagy jók, vagy rosszak a mesealakok, nincs átmenet. A történetekben a testvérek egyike általában buta, a másik okos, szép illetve csúnya stb. Az ellentétes jellemek példáján keresztül tudja a gyermek megérteni a jó és a rossz közötti különbséget. Egy idő után már kialakul a stabil személyiség, amikor majd megérti a kis-ember, hogy választania kell, milyen akar lenni. Ezt a választást könnyíti meg a mesék jellemeinek polarizáltsága.
Fontos, hogy ki kelt a gyerekben rokonszenvet vagy ellenszenvet. Melyik szereplő érthető a számára, ki vonzza be őt, hisz általában azzal tud azonosulni, bele éli magát valamelyik hős szerepébe és olyan akar lenni, mint ő.

Írta: Zsu
Felhasznált irodalom: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó

A mese lélektana 14. –A feladatokkal való szembenézés

„A mese a földi és az egyszerű kezdetektől a fantasztikus események felé halad. Bármilyen nagy kitérők is legyenek benne, a történet fonala – szemben a gyermek naiv képzeletével vagy egy álommal – soha nem vész el. A mese a csodák világában tett utazás végén a gyermeket megnyugtató módon visszavezeti a valóságba. Ebből a gyermek megtanulja azt, amire jelen fejlődési stádiumában a legnagyobb szüksége van: hogy semmi baj nem származik abból, ha a képzelete egy ideig magával ragadja – de valóban csak egy ideig, és nem állandóan. A történet végén a hős visszatér a valóságba – a boldog, de csodák nélküli valóságba.
Ahogy az álomból felfrissülve ébredünk, és jobban szembe tudunk nézni valóságos feladatainkkal, ugyanúgy a mesehős is, amikor a történet végén visszatér a való világba, jobban és sikeresebben szembe tud nézni az élettel.
A legújabb álomkutatás (1976!) kimutatta, hogy ha valaki alhat ugyan, de álmodni nem engedik kevésbé sikeresen birkózik meg a valóság problémáival; tudattalan problémáit nem tudja álmokban feldolgozni, és ez érzelmileg megzavarja. Egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyerekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel.
Ha a gyermek álmai olyan bonyolultak volnának, mint a normális, intelligens felnőtteké, melyekben a rejtett tartalmak részletesen kidolgozva jelennek meg, akkor a gyermeknek nem volna olyan nagy szüksége a mesékre. Másrészt viszont, ha a felnőtt gyermekkorában nem ismerte volna a meséket, álmainak tartalma és jelentése szegényebb volna, és kevésbé segítenének neki abban, hogy le tudja gyűrni élete problémáit.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 65. oldal

A mese lélektana 12. –Becsapjuk, vagy nem?

„Sok felnőtt, kinek számára a gyermek világfelfogása már teljesen idegen, a mesék megoldásait helytelennek tartja, és ellenzi, hogy a gyermeket ilyesmivel „félrevezessék”. A racionális magyarázatok viszont általában érthetetlenek a gyermek számára, hiszen még nem képes az elvont gondolkodásra. A felnőtt azt hiszi, hogy a tudományosan helyes válasszal tisztázza a dolgokat, holott az ilyen magyarázatok csak nyomasztják, összezavarják, és szellemileg megbénítják a gyermeket. A gyermek csak abból a meggyőződésből meríthet biztonságot, hogy érti, amit előzőleg nem értett – és soha nem abból, hogy olyan tényeket közölnek vele, melyek új bizonytalanságokat szülnek benne. Ha elfogad egy ilyen választ, felmerül benne, hogy talán nem jól kérdezett.
Soha ne felejtsük el tehát, hogy a gyermeknek csak olyan magyarázatot szabad adni, melyet tudása és érzelmi állapota alapján megért. Ha elmondjuk neki, hogy a föld a világűrben lebeg, és a tömegvonzás hatására a nap körül kering, de azért nem esik bele a napba, mint ahogy az ember a földre esik – ezt zavarosnak fogja találni. Tapasztalatból tudja, hogy minden áll valamin, hogy mindent tart valami. A föld helyzetét a világűrben csak akkor fogja jobban megérteni, ha a magyarázat erre a tapasztalati tudásra alapozódik. Még fontosabb azonban ennél, hogy biztonságérzetéhez szüksége van arra az elképzeléshez, hogy a világ szilárdan áll a helyén. Ezért aztán jobban megfelel neki a mítoszok világmagyarázata, vagyis hogy a föld egy teknősbéka hátán nyugszik, vagy hogy egy óriás tartja a vállán.
Az ilyen nézetek egyáltalán nem akadályozzák meg az embert abban, hogy később egy racionálisabb világmagyarázatot alakítson ki magában, viszont biztonságot nyújt neki ott és akkor, ahol és amikor arra a legnagyobb szüksége van, méghozzá olyan biztonságot, amelyből a kellő időben aztán kisarjadhat a valóban racionális világkép.
… főként Piaget eredményei meggyőzően bizonyítják, hogy a kisgyermek két fontos elvont fogalmat nem képes megérteni, nevezetesen a mennyiségek állandóságát és a megfordíthatóság fogalmát. Pl. azt, hogy egy adott mennyiségű víz a keskeny edényben magasra emelkedik, a széles edényben pedig alacsony szinten marad; vagy azt, hogy a kivonás megfordítja az összeadás folyamatát. Amíg az ehhez hasonló elvont fogalmakat nem képes megérteni, csak szubjektív módon foghatja fel a világot. A tudományos magyarázatok felfogáshoz objektív gondolkodásra van szükség. Az elméleti kutatások, és a kísérletek egyaránt azt igazolják, hogy iskoláskor alatt egyetlen gyermek sem érti meg igazán a fenti két fogalmat, melyek nélkül az elvont gondolkodás elképzelhetetlen. ”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 50-52. oldal

Menstruációs panaszok

A betegség tünetekben jelenik meg. A TÜNETEK TUDATUNK ANYAGBA ZUHANT ÁRNYÉKOLDALAI nem tudatosak számunkra.
Amit nem akarunk megélni, azt kell a tünetekben megtapasztalnunk, megvalósítanunk. A tünet őszintévé tesz. Az emberi egyoldalúságot kompenzálja. A betegség rákényszerít, hogy maradjunk az egység felé vezető úton TEHÁT: a betegség ......
-----ÚT A TELJESSÉGHEZ------ /R. DAHLKE/

„A havi vérzés a nőiesség, a termékenység, a fogékonyság kifejezése. A nő kiszolgáltatott ennek a ritmusnak. Engedelmeskednie kell mindannak a korlátozásnak, akadályoztatásnak, amit ez jelent. Ez az engedelmesség a nőiség egyik központi területét érinti: az odaadás képességét. Itt most nőiességről annak az átfogó princípumnak a jegyében beszélünk, mely a női pólust jelenti a világban, amit a kínaiak „Jin”-nek neveznek, az alkimisták a Holddal szimbolizálnak, a mélypszichológia a víz szimbólumán keresztül fejez ki. Ebből a szempontból minden nő csak ennek az archetipikusan nőinek egy megjelenési formája. A női princípiumot befogadóképességként definiálhatnánk. A Ji csing így fogalmaz: „A teremtő út a férfié, a befogadó a nőié.” És másutt: „A befogadó a legodaadóbb a világon.”

Az odaadás képessége a nőiség központi tulajdonsága; minden további női képesség alapja: így a megnyílás, a befogadás, a fogamzás, az önmagába zárás, elrejtés képességéé is. Az odaadás képessége ugyanakkor az aktív cselekvésről való lemondást is jelenti. Vizsgáljuk csak meg a nőiség archetipikus szimbólumait, a Holdat és a Vizet. Mindkettő lemond arról, hogy aktívan sugározzon, kibocsásson valamit, mint ellentétük, a Nap és a Tűz. Ezáltal válnak azonban képessé arra, hogy fényt és meleget vegyenek fel, bocsássanak be magukba, és visszatükrözzék őket. A víz lemond egyéni formai igényéről – felvesz bármely formát. Beilleszkedik, odaadja magát.
A Nap és a Hold, a Tűz és a Víz – a férfi és a nő polaritása mögött nem áll értékelés.
Az értékelés teljességgel értelmetlen lenne, hiszen önmagában mindegyik pólus csak fél és tökéletlen – a tökéletességhez szüksége van ellenpólusára. Ez a tökéletesség azonban csak úgy érhető el, ha mindkét pólus a maga egyediségét teljességgel reprezentálja. Bizonyos emancipációs okfejtések könnyen megfeledkeznek az archetipikus törvényekről. Nagy marhaság, ha a Víz panaszkodik, hogy nem tud égni és világítani, s ebből saját alacsonyabbrendűségére következtet. Éppen azért tud befogadni, mert nem tud égni, a befogadásról viszont a Tűznek kell lemondani. Egyik sem jobb, mint a másik, csak más. A pólusok eme másságából ered az a feszültség, amelyet „Élet”-nek nevezünk. A pólusok nivellálása nem vezet az ellentétek egyesüléséhez. Az a nő, aki teljesen elfogadja, s megéli nőiségét, sosem fogja magát „alacsonyabb rendűnek” érezni.

Általában minden menstruációs zavar, illetve a legtöbb szexuális zavar hátterében az áll, hogy „nem tudunk megbékélni” saját nőiségünkkel. Az odaadás, az egyet-értés mindig nehéz feladat, hiszen le kell mondanunk az én-ezt-akaromról, le kell mondanunk
ego-dominanciánkról. Egónkból kell áldoznunk, egy részünket kell odaadnunk, feláldozunk – a havi vérzés is ezt az odaadást követeli meg a nőtől. A vérveszteséggel a nő életerőt áldoz. A menstruáció egy kis terhesség, egy kis szülés. Amilyen mértékben nem törődik bele ebbe a „szabályozásba”, olyan mértékben lesznek cikluszavarai vagy egyéb menstruációs panaszai. Ezek a zavarok arra utalnak, hogy valamely, a nőben lévő felsőbb instancia (gyakran tudattalanul) nem akarja odaadni magát: a menstruációnak, a szexualitásnak, a férfinak. Éppen ehhez a lázadó „én pedig ezt nem akarom”-hoz fordul céltudatosan a menstruációs intim betétek, tamponok reklámszövege. Ezek a hirdetések azt ígérik a nőnek, hogy a mindenkori termék használata esetén független lesz menstruációjától, s bármit megtehet, amit akar. A hirdetés ezzel ügyesen fordul ahhoz az érzékeny ponthoz, mely a nő számára a tulajdonképpeni konfliktust jelenti: ahhoz, hogy bár nő – nem ért egyet azzal, ami a nőiséggel
jár. Aki fájdalmasan éli meg a menstruációt, az fájdalmasan éli meg a nőiséget is. Így a menstruációs zavarokból mindig szexuális zavarokra is következtethetünk, az az odaadás elleni tiltakozás, amely a menstruációs zavarban mutatkozik meg, a nemi életben is megakadályozza azt, hogy a nő elengedje magát. Aki az orgazmusban képes elengedni magát, az a menstruáció során is el tudja engedni magát. Az orgazmus, mint az elalvás is, egy kis halál. A havi vérzés is egy kis meghalás, hiszen szövetek halnak el, s lökődnek ki a szervezetből. A halál nem más, mint kihívás arra, hogy éngörcseinktől és ezek hatalmi játszmáitól megszabaduljunk, elengedjük magunkat. A halál mindig csak egónkat fenyegeti, sosem az embert magát. Aki ragaszkodik egójához, a halált küzdelemként éli meg. Az orgazmus kis halál, mert megköveteli, hogy megszabaduljunk énünktől. Az orgazmus az Én és a Te eggyé válása, előfeltétele, hogy én-határainkat megnyissuk. Aki ragaszkodik az énjéhez, nem él át orgazmust (ugyanez érvényes az elalvásra). Közös az orgazmusban, a halálban és a havi vérzésben tehát: az odaadás képessége, a készség egónk egy részének feláldozására.

Így érthető, miért nem menstruálnak vagy miért küzdenek menstruációs problémákkal a kóros lesoványodásban szenvedők. Elfojtott dominanciaigényük túl nagy ahhoz, hogy egyetérthessenek. Félnek nőiségüktől, félnek a szexualitástól, a termékenységtől, az anyaságtól. Ismert, hogy különösen félelemkeltő vagy bizonytalan helyzetekben, katasztrófák esetén, börtönben, munka- és koncentrációstáborokban gyakran elmarad a havi vérzés (szekunder amenorrhoea). Mindezek a helyzetek természetszerűleg kevéssé alkalmasak az „odaadásra”, sokkal inkább azt követelik a nőtől, hogy álljon a férje mellé, váljon aktívvá, vigye keresztül akaratát.

Van azonban a menstruációnak még egy vonatkozása, amiről nem szabad megfeledkeznünk: a havi vérzés annak a kifejezése, hogy a nő anyává lehet. A havonta bekövetkező vérzést a nők nagyon különbözően élik meg, attól függően, hogy akarnak-e gyermeket vagy nem. Ha egy nő gyermeket akar, a megjövő menstruáció azt jelenti, hogy „megint nem sikerült”. Ilyen esetben primer rossz hangulat jellemző a menstruáció előtti és alatti időszakra. A vérzést a nő „fájdalmasként” könyveli el. A gyermekre vágyó nők előtérbe helyezik a bizonytalan fogamzásgátló módszereket – ez a kompromisszum a tudattalan gyermek utáni vágy és a védekezés alibije között. Ha azonban a nő nem akar gyermeket, alig várja, hogy megjöjjön a menstruációja, s ezzel maga késleltetheti azt. Ezek után gyakran hosszas vérzés következik, mely bizonyos körülmények között a szexuális élet megakadályozását is szolgálja.
A havi vérzés alapvetően – mint minden tünet – hatalmi eszközként is bevethető, akár a szexuális élet megakadályozására, akár azért, hogy a nő több odafordulást, gyengédséget kapjon.
A menstruációt a női ösztrogén hormon és a férfi gesztagén hormon összjátéka igazgatja. Ez az összjáték a „hormonok szintjén” lejátszódó „szexualitásnak” felel meg. Ha ezt a „hormonszexualitást” megzavarja valami, a havi vérzés is zavarokkal küzd. Az ilyen típusú panaszok igen nehezen gyógyíthatók orvosi úton hormonok szedésével, mert a hormonok csak anyagi reprezentánsai a lélek férfi és női részének.
Gyógyulást csak a nő saját nemi szerepével való megbékélése hozhat, s ez a feltétele annak is, hogy a nő az ellentétes nemi pólust is megvalósíthassa magában.”
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

Pszichoszomatikus betegségek – Ekcéma

Ma már általánosan ismert, elfogadott tény lett, hogy a legtöbb betegség kialakulásáért, fenntartásáért lelki történések is felelősek. Jelentős részük ezeknek vészjelzés, segítségkérés, ami a háttérben meghúzódó többé-kevésbé súlyos lelki zavarra akarja felhívni a figyelmet.
A gyógyászatban fontos szerepet játszik ez a szemléletmód, bár kialakulásáig sok idő telt el.

Pszichoszomatikus reakciókat mindenki tapasztalhat magán különösen erős érzelmeket kiváltó helyzetekben. Pl. baleset elkerülése után heves szívdobogást, gyász esetén étvágytalanságot stb. Ezek természetes reakciók, az aktuális pszichés állapot szomatikus kifejeződései. De a kedvezőtlen pszichés állapot elhúzódása, krónikussá válása megbetegíti a szervezetet, és különféle betegséghez vezet.

Ilyenek pl. az ekcéma, asthma, anorexia, bulimia, a vizeletürítés zavara.

Ekcéma
Pszichoszomatikus szempontból ez a betegség a simogatás, testi érintkezés hiányára, és az anya-gyermek kapcsolat zavarára utal. Ez a bőrbetegség kisded korban jelentkezik, s általában 2 éves korra csökken vagy teljesen elmúlik.
Spitz vizsgálatai során úgy találta, hogy a babák anyja a gyermekkel szemben ellenségeskedést érez. Gyakran a túlvédés álarca mögé bújva nem fogja meg a csecsemőjét, attól félve, hogy leejti. Ez az elutasító magatartás lehet tudatos és tudattalan, de mindkét formája tovább ronthatja a betegséget.
Mások kutatásából kiderül, hogy a pszichés zavarokban szenvedő anyák gyermekeinél 15%-nál, a lelkileg egészséges anyák gyermekeinél 3%-nál találtak ekcémát.
2 éves korra csökken, vagy teljesen megszűnik. Valószínűleg azért, mert a gyermek számára kitárul a világ, és már nem csak az anya van a középpontban, más kapcsolatokat épít ki. Gyakran asthma váltja fel a bőrbetegséget, esetleg más.
A babamasszázs – a szoptatás mellett – a legalkalmasabb arra, hogy az anya és gyermeke között ideális testkontaktus, lelki összhang alakuljon ki, és így megelőzhető az endogén ekcéma kialakulása.

Rüdiger Dahlke és Thorwald Dehlefsen a betegség lelki eredetéről alkotott elméletében is így vélekedik: „Bőrünk tükrözi a külvilágnak, hogyan érezzük magunkat. Rajta és
benne mutatkozik meg minden átélt pszichikus folyamat és reakció is. Az ekcéma az anyák eszköze, amellyel kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára.”

Felhasznált irodalom: Szabóné Kármán Judit: Családgondozás – krízisprevenció 2003, Medicina Könyvkiadó
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

A mese lélektana 11. – Ki vagyok én?

„A gyermek mihelyt járni kezd és felfedező útra indul, töprengeni kezd saját kilétének a kérdésén. Amikor tükör elé áll, nem tudja, hogy vajon önmagát látja-e, vagy hogy egy hozzá hasonló másik gyermek áll-e az üveg mögött. Megpróbálja kinyomozni, hogy ez a másik gyermek valóban minden tekintetben olyan-e, mint ő. Fintorog, ide-oda forog, elmegy a tükör elől, aztán hirtelen visszaugrik, hogy lássa, vajon a másik is elment-e, vagy még ott van. Még csak hároméves ugyan, de máris a személyiség identitásának nehéz kérdésével áll szemben.

A gyermek azt kérdezi önmagától: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan keletkezett a világ? Ki teremtette az embert és az állatokat? Mi az élet célja? Igaz, nem elvontan vizsgálja ezeket az életfontosságú kérdéseket, hanem ahogy számára fölmerülnek. Nem az aggasztja, hogy van-e igazság a földön, hanem az, hogy vele igazságosan bánnak-e. Az érdekli, hogy ki, vagy mi sodorhatja-e őt bajba, és hogy mi mentheti meg ettől. Léteznek-e jóakaratú hatalmak a szülein kívül? És vajon a szülei jóakaratú hatalmak-e? Hogyan fejlessze önmagát és miért? Van-e számára még remény, ha valamit rosszul csinál? Miért történnek vele ilyesmik? Milyen következményei lesznek ennek a jövőben? A mesék válaszolnak ezekre a nyomasztó kérdésekre, melyek jelentős részben épp a mesék hatására fogalmazódnak meg a gyermekben.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 49-50. oldal

A mese lélektana 10. – kapcsolat az élettelen világgal

„Az írásos kultúrával nem rendelkező népekhez hasonlóan (de sok fejlettebb kultúrájúhoz hasonlóan is), a gyermek abban a hitben él, hogy kapcsolata az élettelen világgal jellegét illetően megegyezik az élő, emberi világhoz fűződő kapcsolatával: a számára kedves és szép tárgyat pontosan úgy öleli magához, mint az anyját; az ajtót, amelyik megütötte, pedig megveri.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szép és kedves tárgyat azért is öleli, mert meggyőződése, hogy az éppúgy szereti, ha ölelik, mint ő maga; az ajtót pedig azért bünteti, mert biztos abban, hogy az ajtó szándékosan ütötte meg őt, vagyis rosszat akart neki.
Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertáskorig animisztikus marad. Noha a szülők, és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek, és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak, és mert nem akar nevetséges lenni – a szíve mélyén a gyermek másképp gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magába, ahol a racionalitás már nem fér hozzá; a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják.
A nyolcéves gyermek szerint (Piaget egyik példáját idézem) a nap él, mert fényt ad (és tegyük hozzá, azért ad fényt, mert neki így tetszik). A gyermek animisztikus gondolkodása szerint a kő azért él, mert amikor legurul a lejtőn, mozog. Még egy tizenkét és fél éves gyermek is azt hiszi, hogy a patak akarattal rendelkező élőlény, mert a víz folyik benne…”
„A gyermek számára tárgyak és élőlények között nincs éles választóvonal; és ami él, az nagyjából úgy él, mint mi. Ha nem értjük a sziklák, a fák, az állatok beszédét, ez azt mutatja, hogy nem vagyunk eléggé fogékonyak. A gyermek miközben megpróbálja megérteni a világot, ésszerűnek tartja, hogy azok a tárgyak, melyek felkeltik a kíváncsiságát, válaszoljanak is a kérdéseire. És mivel a gyermek énközpontú, elvárja, hogy az állatok a számára fontos dolgokról beszéljenek, mint a mesében is, és mint ahogy ő maga beszél a saját valódi vagy játék állataihoz. A gyermek szentül hiszi, hogy az állat megérti őt, és vele érez, még ha nem mutatja is ki.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 48-49. oldal

A mese lélektana 9. – itt szabad túljárni a felnőttek eszén

(A 8. részre vannak benne utalások)

„A gyermekben a megértés helyét még a cselekvés foglalja el, és ez annál inkább így van, minél erősebbek az érzései. Lehet, hogy felnőtt hatására másképp fogalmaz, de valójában nem azt gondolja, hogy az ember azért sír, mert szomorú, hanem csak azt, hogy sír. Az ember nem azért verekszik, tör-zúz, vagy némul el, mert dühös, hanem csak teszi, amit tesz. Hogy kiengesztelje a felnőttet, megtanulhatja ugyan, hogy cselekedetét így magyarázza: „azért csináltam, mert dühös vagyok” – ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a gyermek a dühét nem a dühnek éli meg, hanem valami késztetésnek arra, hogy üssön, romboljon vagy elnémuljon. Csak a pubertáskorban kezd tisztába jönni érzelmeivel, csak akkor jut el oda, hogy ne azonnal cselekvéssel, vagy annak szándékával reagáljon.
A tudattalan folyamatokat a gyermek számára csak olyan képek tehetik lehetővé, melyek közvetlenül a tudattalanjához szólnak. Ilyen képeket hívnak elő a mesék. A gyermek nem azt gondolja, hogy „ha anya visszajön, akkor boldog leszek”, hanem azt, hogy „adok neki valami ajándékot” – és így gondolkodik az ifrit is: „Aki kiszabadít, gazdaggá teszem.” A gyermek nem azt gondolja, „olyan mérges vagyok, hogy megölöm ezt az embert”, hanem „ha találkozom vele, megölöm”. Ha egy valóságos személy beszélne vagy cselekedne így, az akkora szorongást ébresztene a gyermekben, ami a megértést lehetetlenné tenné. Az ifritről viszont tudja, hogy képzeletbeli alak, tehát motívumait nem kell közvetlenül magára vonatkoztatnia, könnyebben megértheti, mi mozgatja.
Ahogy a gyermek gondolatban tovább szövögeti a történetet – ha nem teszi, elvész a mese legfőbb értelme –, egyszer csak ismerősnek kezdi érezni, ahogy az ifrit a bezártságra és a frusztrációra reagál, és ez az első lépés ahhoz, hogy saját hasonló lépéseit felismerje. És mivel éppen egy mese, egy Seholsincs országban játszódó történet ismerteti meg ezekkel a viselkedési mintákkal, gondolatban szabadon mozoghat ide-oda az „igaz, az ember így érez, és így cselekszik” és a „nem igaz, ez csak mese” végletei között, attól függően, mennyire tudja már felismerni ezeket a folyamatokat önmagában is.
A legfontosabb az, hogy mivel a mese garantálja a szerencsés befejezést, a gyermek bátran fantáziálhat, mert tudja bármit találjon is ki – azaz bárhogy formálja is tudattalanja a mese szövetét –, ő is „boldogan él az idők végezetéig”.
A történet fantasztikus túlzásai – például a századokig tartó rabság a palackban – hihetővé és elfogadhatóvá teszi azokat a reakciókat, amelyek egy realisztikus szituációban, mint amilyen a szülők távolléte, nem volnának azok. Pedig a gyermeknek a szülő távolléte örökkévalóságnak tűnik, hiába is bizonygatja utána az anyja, hogy csak fél órára ment el.
A gyermek öntudatlanul is örömét leli a mesében, mert megfenyegeti mindazokat, akik őt magát is „palackba zárhatják”. A modern mesékben sokszor előfordul, hogy egy gyermek túljár a felnőtt eszén. De ezek a történetek túlságosan leplezetlenek, és ezért nem nyújthatnak képzeletbeli megkönnyebbülést a felnőttek nyomasztó fennhatósága alatt élő gyermeknek; sőt meg is rémiszthetik, hiszen biztonsága mégiscsak azon nyugszik, hogy a felnőtt okosabb nála, és meg tudja védeni.
Ezért fontos, hogy a mesében nem egy felnőtt, hanem egy szellem vagy óriás jár pórul. A gyermeknek tetszik, ha azt mondjuk neki, hogy túljárhat a felnőttek, akár a szülei eszén is, ám ez egyben szorongással tölti el, hiszen ha ez igaz, miféle védelmet nyújthatnak neki az ilyen könnyen rászedhető emberek. De mivel az óriás képzeletbeli alak, a gyermek bátran fantáziálhat arról, hogy legyőzi, sőt akár meg is öli, mert közben nem veszélyezteti jó kapcsolatát az igazi felnőttekkel, védelmezőivel.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 34-36. oldal

A mese lélektana 8. – a szülők távollétének hatása a gyermekre

„Az Ezeregyéjszaka egyik meséje, „A halász és az ifrit” csaknem a teljes skáláját tartalmazza azoknak a mesei motívumoknak, amelyek egy óriás és egy halandó ember küzdelmét mondják el. Ez a téma valamilyen formában minden kultúrában felbukkan, hiszen a gyermekekben mindenütt feszültségeket okoz a felettük gyakorolt szülői hatalom. (Európai nyelveken ez a téma „A palackba zárt szellem” című Grimm mese változatban a legismertebb.) A gyerekek tudják, hogy ha nem teljesítik a felnőttek parancsait, haragjuktól egyféleképpen menekülhetnek meg: ha túljárnak a felnőtt eszén.
„A halász és az ifrit”-ben a szegény halász négyszer veti hálóját a tengerbe. Először egy döglött szamarat, másodszor iszappal teli fazekat, harmadszor még ennél is kevesebbet, üveg- és cserépdarabokat talál a hálójában. Negyedszerre egy rézedényt fog ki a tengerből. Amikor kinyitja, hatalmas felhő száll ki belőle, a felhőből pedig egy óriási ifrit (dzsinn) alakja bontakozik ki. Hiába könyörög a halász, az ifrit meg akarja ölni. A halászt ravaszsága menti meg; felbosszantja az ifritet: nem hiszi el, hogy óriás létére belefér a parányi edénybe, mire az ifrit bizonyítani akar, és visszabújik az edénybe. Ekkor a halász gyorsan bedugaszolja, lepecsételi, és visszadobja a tengerbe.

A felnőtt logika szerint minél hosszabb a rabság, annál nagyobb hálával tartozik a fogoly a szabadítójának. Az ifrit azonban ezt máshogy látja: „Száz évig feküdtem a tenger fenekén, és ez alatt az idő alatt szüntelenül ezt gondoltam: »Aki engem innen kiszabadít, örök életére gazdaggá teszem.« De eltelt a száz esztendő, de nem jött senki, hogy kimentsen. Aztán újabb száz esztendő szállt el fölöttem, miközben azt mondogattam magamban: »Aki engem innen kiszabadít, annak föltárom a föld valamennyi kincsét« – de senki sem szabadított ki. Amikor pedig további négy száz év vonult el felettem, így szóltam: »Aki engem kiszabadít a palackból, annak teljesítem három kívánságát« – de nem szabadított ki senki. Ekkor nagy haragra gerjedtem, és eltökéltem magamban, hogy aki most kiszabadít, azt megölöm… ”
Pontosan ezt éli át a kisgyermek is, amikor „elhagyják”. Először arra gondol, milyen boldog lesz, amikor anyja hazajön; vagy ha büntetésül szobájába küldték, hogy fog örülni, ha kijöhet, és hogy fogja anyja kedvét keresni. De ahogy múlik az idő, egyre dühösebb lesz, és szörnyű bosszút akar állni azokon, akik megbüntették. Lehet, hogy a valóságban nagyon boldog lesz, amikor anyja visszatér vagy a büntetést feloldják, de ez nem változtat azon, hogy gondolatban ő is jutalmaz és büntet. Ezért az ifrit fogadalmainak változása a gyermek számára átélhető pszichológiai igazság.
Az érzelmeknek ezt a változását élte át egy hároméves kisfiú, amikor szülei több hétre külföldre utaztak. Ezt megelőzőleg is már jól tudott beszélni, és a szülők távolléte alatt gondozónőjével és másokkal továbbra is beszélgetett. De amikor a szülők hazatértek, két hétig sem hozzájuk, sem másokhoz sem szólt egyetlen szót sem. Abból, amit a gondozónőjével beszélt, kiderült, hogy szülei távollétének első napjaiban nagy várakozással gondolt a viszontlátásra. Az első hét végén azonban arról kezdett beszélni, mennyire haragszik rájuk, hogy elmentek, s hogy fogja nekik ezt ő visszaadni. Egy hét múlva már meg sem említette a szüleit, s dühbe gurult, ha valaki szóba hozta őket. Amikor anyja és apja végül megérkezett, a gyermek szó nélkül elfordult tőlük, s minden békítő kísérlet ellenére hideg és elutasító maradt. Hetekig tartott, amíg a szülők – a gyermek kínzó állapotát mélyen átérezve – elérték, hogy a kisfiú ismét a régi lett. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával a gyermek haragja nőttön-nőtt, s végül már attól félhetett, ha vad elemi erejű haragjának utat enged, elpusztíthatja szüleit, vagy a megtorlás kihívásával önmagát. A beszéd megtagadása védekezés volt: így óvta meg magát és szüleit tomboló haragja következményeitől.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 32-33. oldal

Dadogás

A betegség tünetekben jelenik meg. A TÜNETEK TUDATUNK ANYAGBA ZUHANT ÁRNYÉKOLDALAI nem tudatosak számunkra.
Amit nem akarunk megélni, azt kell a tünetekben megtapasztalnunk, megvalósítanunk. A tünet őszintévé tesz. Az emberi egyoldalúságot kompenzálja. A betegség rákényszerít, hogy maradjunk az egység felé vezető úton TEHÁT: a betegség ......
-----ÚT A TELJESSÉGHEZ------ /R. DAHLKE/

„A beszéd folyékony valami – nem véletlenül beszélünk „szóáradatról” vagy „folyékony
stílusról”. Dadogás esetén a nyelv nem folyékony. A dadogó feldarabolja, széthasítja,
kasztrálja a nyelvet. Ahhoz, hogy valami folyni tudjon, tágasságra van szüksége – ha egy folyót csőbe kényszerítünk, a víztorlasz és a nyomás hatására legfeljebb spriccelni fog a csőből a víz, de semmiképpen sem folyni. A dadogó torka szorosságával megakadályozza a nyelv folyását. A szorosság és a félelem mindig összetartoznak.

A dadogónak a torkában ül a félelem. A torok (magában véve szűk) kapcsolat, illetve átmenet a törzs és a fej, a lent és a fent között. A dadogó igyekszik az átjárót a lehető legjobban beszűkíteni, hogy ezzel különös kontrollja alatt tartsa azt, ami lentről feljön, illetve ezzel analóg módon, ami a tudattalanból a tudatosba emelkedik. Az ilyen jól kontrollálható átjárók, bejáratok (határok, teremajtók) mindig torlódáshoz vezetnek. Így megakadályozzák a dolgok folyását. A dadogó kontrollálja a torkát, mert fél attól, ami lentről feltolulván tudatossá válna – így a torkában fojtja el azt.

Ismerjük azt a kifejezést, hogy „övön alul”, ami tulajdonképpen a „tisztátalan” szexualitásról szól. Az öv vonala a veszélyes alsó és a megengedett, tiszta felső területek elválasztására szolgál. A dadogó ezt a határt a torok magasságába tolja fel, mert teljes testiségét veszélyesnek érzi, s csak a fejét tartja világosnak, tisztának.
A migrénes pácienshez hasonlóan a dadogó is a fejébe tolja át a szexualitását, s így ugyanolyan görcsös fönt, mint lent. Nem engedi el magát, nem nyílik meg a testiség ösztönigényei és vágyai előtt, melyek nyomása annál erősebb és félelmetesebb, mennél tovább fojtja el őket az ember. A dadogás tünete ráadásul kontaktus- és partnerkapcsolati nehézségeket okoz – s ezzel bezárult az ördögi kör.

Ugyanezen elv szerint kifacsart az a magyarázat is, mely a dadogó gyermekek gátlásosságát a dadogással indokolja. Pedig maga a dadogás fejez ki gátlásosságot; a gyermek gátolt – s ez mutatkozik meg a dadogásban is. A dadogó gyermek fél attól, hogy valami feltörjön belőle, s annak szabad utat adjon. Meggátolja a szabad folyást, hogy jobban tudjon kontrollálni. Mindegy, hogy ezt a gyermek esetében kitörő valamit szexualitásnak vagy agressziónak hívjuk, vagy éppen egy harmadik nevet adunk neki. A dadogó nem mondja ki, amit ki kellene mondania. A nyelv a kifejezés eszköze. Ha szembehelyezkedünk azzal, ami belőlünk kikívánkozik, ebben a kifejezésre törő tartalomtól való félelmünk mutatkozik meg. A dadogó nem nyitott. Ha sikerülne egyszer valóban megnyílnia, mint egy kráterből, úgy törne ki belőle a szexualitás, az agresszió és a beszéd őrült özöne. Ha a kimondatlant kimondtuk, nincs többé okunk a dadogásra.”

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

A mese lélektana 6. – a mesék kiválasztása

„Mivel nem tudhatjuk, hogy a gyermeknek melyik életkorban melyik mese jelenti a legtöbbet, nem dönthetjük el, hogy a sok mese közül melyiket mikor mondjuk el neki. Ezt csak maga a gyermek döntheti el, mert csakis ő tudja, hogy a mese milyen erős érzelmeket kelt benne, és hogy mit hív elő tudatából és tudattalanjából. A szülő persze általában azt a mesét meséli vagy olvassa fel először gyermekének, amelyik tetszik neki, vagy amelyiket gyermekkorában maga is szeretett. Ha a gyermeket nem köti le a történet, ez azt jelenti, hogy életének ebben a szakaszában ezek a motívumok és témák még nem fontosak számára. Ilyenkor az a legjobb, ha másnap este valami mást mesélünk neki. Hamarosan úgy is megtudjuk, ha valamelyik mese fontos lesz számára, mert spontán reakciókat vált ki belőle, és mert újra és újra hallani szeretné. Ha minden jól megy, a gyermek lelkesedése átragad a szülőre is, a mese neki is fontos lesz, ha másért nem, akkor azért, mert gyermeke annyira szereti. Végül eljön az idő, amikor kedvenc meséjéből a gyermek már mindent magába szívott, vagy már más problémák foglalkoztatják, melyeket más mesék fejeznek ki érzékletesebben. Ilyenkor egy ideig nem érdekli a régi mese, sokkal jobban élvezi az újat. A mesék kiválasztásában legjobb, ha mindig követjük a gyermek kívánságait.

Fontos!
Ha a szülő rá is jön, hogy gyermekének miért fontos érzelmileg egy bizonyos mese, ezt ajánlatos magában tartania. A kisgyermek leglényegesebb tapasztalatai és reakciói tudatalattiak, és így is kell maradniuk mindaddig, amíg a gyermek korban és értelmi fejlődésben bizonyos érettséget el nem ér. Értelmezni egy ember tudattalan gondolatait, tudatosítani, amit nem kíván tudni, mindig erőszakos betolakodás, s különösen a gyermek esetében az. Amilyen sokat jelent a gyermeknek, ha érzi, hogy szülei osztoznak érzelmeiben, mert ők is élvezik kedvenc meséjét, legalább olyan fontos számára, hogy legbelsőbb gondolatait még szülei is csak akkor ismerhetik meg, ha ő úgy dönt, hogy feltárja őket előttük. Ha a szülő ilyenkor elárulja, hogy már ismeri őket, megfosztja gyermekét attól, hogy megajándékozhassa őt legbensőbb, legféltettebb titkával. Ráadásul, ha a szülő olvasni tud titkos gondolataiban, és előbb ismeri rejtett érzéseit, mint ő maga egyébként is nagy hatalma korlátlannak, mi több, fenyegetően nyomasztónak fog látszani gyermeke szemében.
Ha pedig megmagyaráznánk a gyermeknek, hogy a mese miért olyan magával ragadó, szétrombolnánk a mese varázsát, ami nagyrészt éppen abból fakad, hogy a gyermek nem egészen érti, miért tetszik neki annyira. Varázserejétől megfosztva a mese már nem képes segíteni a gyermeknek abban, hogy maga vívja meg harcait, hogy egyedül oldja meg azt a problémát, amelyre éppen a mesében ismert rá. A felnőttek magyarázatai, bármilyen helytállóak legyenek is, megfosztják egy fontos lehetőségtől, vagyis nem érezheti, hogy sok-sok újrahallgatás és töprengés után maga birkózott meg egy nehéz feladattal. Az ember úgy nő fel, úgy találja meg élete értelmét és belső biztonságát, hogy személyes problémáit megérti, és a maga erejéből oldja meg, és nem úgy, hogy mások magyarázzák meg neki.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 22-23. oldal

A mese lélektana 5. – nem csak kicsiknek

„ A „Jancsi és Juliska” elemzésénél például hangsúlyozom a gyermek megkapaszkodási vágyát abban az időszakban, amikor már le kellene válnia szüleiről, valamint a mézeskalács ház gyönyöreivel szemben az ellenállás fontosságát, vagyis a primitív oralitás meghaladásának szükségességét. Ebből arra lehet következtetni, hogy ez a mese annak a gyermeknek nyújtja a legtöbbet, aki éppen első önálló lépéseit készül megtenni a világban. Testet ad szorongásainak, de egyben meg is nyugtatja, mert félelmei még a legtúlzottabb formákban is – félelem attól, hogy megeszik – alaptalannak bizonyulnak: a gyermekek végül győznek, és a legádázabb ellenség – a boszorkány – teljes vereséget szenved. Okkal állíthatnánk tehát, hogy ez a mese abban az életkorban a legvonzóbb és a legértékesebb a gyermek számára, amikor a mesék elkezdik kifejteni jótékony hatásukat, vagyis négy-öt éves korban.
Csakhogy a szeparációs szorongás – az elhagyástól való félelem –, valamint az éhezéstől való félelem és az ezzel járó orális mohóság nem korlátozódik egy meghatározott fejlődési szakaszra. Ilyen félelmek a tudattalanban minden életkorban megtalálhatók, ez a mese tehát tanulsággal, bátorítással szolgálhat jóval idősebb gyermekeknek is. Ami azt illeti idősebb korban sokkal nehezebb tudatosan beismerni a szeparációs félelmet vagy az orális mohóságot; hagyni kell tehát, hogy a mese a nagyobb gyermek tudattalanjához is szólhasson, hogy az ő tudattalan szorongásain is enyhíthessen, mielőtt azok egyáltalán tudatossá válhatnának.
Ugyanennek a mesének más vonásai az idősebb gyermeknek adhatnak biztonságot és útmutatást. Egy lányt serdülőkora elején igézett meg „Jancsi és Juliska”; erőt és vigaszt merített belőle, újra és újra elolvasta, beleszőtte álmodozásaiba. Kisgyermek korában valamivel idősebb bátyja volt kettőjük között a domináns. Ő mutatta számára, mondhatni, az utat, akár Jancsi, amikor kavicsokat szórt el, hogy húgával együtt hazataláljon. A lány serdülőkorában is sok mindenben bátyjára hagyatkozott, s megnyugtatta, hogy a mesében is hasonló a helyzet. Ugyanakkor azonban tiltakozott is bátyja dominanciája ellen. Önállósodási törekvései akaratlanul is Jancsi alakja köré fonódtak. A mese egyrészt azt sugallta tudattalanjának, hogy ha Jancsit követi, lemarad, és nem jut előre, másrészt pedig azt hangsúlyozta, hogy eleinte ugyan Jancsié volt kettőjük közül a vezető szerep, végül mégis Juliska vívta ki mindkettőjük számára a szabadságot és függetlenséget, hiszen ő győzte le a boszorkányt. A lány aztán felnőttkorában értette meg, milyen sokat segített neki ez a mese abban, hogy megszabadulhatott a bátyjához fűződő függőségi viszonytól, mivel meggyőzte, hogy a korai függőség nem áll útjában a későbbi felülkerekedési lehetőségnek. Így kisgyermekkorának fontos meséje egészen más okból serdülőkorában is hasznára vált.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 20-21. oldal

A mese lélektana 4. – a belső konfliktusok

„A modern gyermekirodalom java része kirekeszti a primitív ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat, és így a gyermek nem kap segítséget, nem tudja mit kezdjen velük. Pedig része van bennük: a magány és az elszakadás kétségbe ejti, gyakran halálos félelmet érez. Ezeket az érzéseit szavakban legtöbbször nem tudja kifejezni, legfeljebb közvetett módon: fél a sötétségtől vagy valamilyen állattól, félti testi épségét. A szülő, ha észreveszi gyermekében ezeket a félelmeket, kényelmetlenül érzi magát, és mivel maga is szorong, úgy akarja megszüntetni gyermeke félelmeit, hogy semmibe veszi, vagy lekicsinyli őket.
A mese viszont nagyon komolyan veszi ezeket az egzisztenciális félelmeket és dilemmákat, és néven nevezi őket, nyíltan kimondja, hogy az ember igényli a szeretetet, és fél attól, hogy semmibe veszik, szereti az életet, és fél a haláltól. Azonkívül megoldásokat is javasol, olyan szinten, amit a gyermek is megért. Az örök élet utáni vágy kérdését például néha egy-egy zárómondatban veti fel: „Még ma is élnek, ha meg nem haltak”, vagy máshol: „Attól fogva boldogan éltek egész életükben.” Ez azonban egy pillanatig sem áltatja a gyermeket azzal, hogy örökké élni lehetséges. Viszont jelzi, hogy csupán egyvalami feledtetheti el velünk az elmúlást, ha maradéktalanul boldog kapcsolatot alakíthatunk ki egy másik emberrel. Ha ezt létrehoztuk – tanítja a mese –, az érzelmek és a kapcsolatok biztonsága és tartóssága tekintetében mindent elértünk, amit ember elérhet; és egyedül ez oszlathatja el félelmünket a haláltól. A mese azt is kimondja, hogy annak, aki megtalálta a felnőttkori igaz szerelmet, már nem kell vágyakoznia az örök élet után. Erre utal az ilyen típusú befejező mondat: „Azután még sokáig éltek, örömben és boldogságban.”
Aki az ilyen befejezést irreális vágyteljesítésnek tekinti, tökéletesen félreérti a meséket, és nem veszi észre a gyermekhez szóló fontos mondanivalót. Ezek a mesék azt mondják a gyermeknek, hogy ha valakinek sikerül igazi interperszonális kapcsolatot kialakítania, megszabadulhat a kínzó szeparációs szorongástól /elhagyástól való félelem/(ami sok mesében jelen lévő, de végül mindig megoldódó alapmotívum). Továbbá azt is kimondják, hogy ez a befejezés csak akkor lehetséges, ha – ellentétben a gyermek elképzelésével és vágyaival – el tud szakadni anyjától. Aki úgy akar megmenekülni a szeparációs szorongástól és a halálfélelemtől, hogy görcsösen a szüleibe kapaszkodik, azt végül könyörtelenül elkergetik, mint Jancsit és Juliskát.
A mesehősnek (a gyermeknek) ki kell lépnie a világba, ha meg akarja találni helyét, és ha meg akarja találni azt az embert, akivel azontúl boldogan élhet majd, vagyis úgy, hogy soha többé nem kell átélnie szeparációs szorongást. A mese jövőre orientált, és rávezeti a gyermeket – tudata és tudattalanja számára egyaránt érthető nyelven –, hogy lemondjon infantilis függőségi vágyairól, és önálló, független életet alakítson ki.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 15-16. oldal

A mese lélektana 1. – mesék és a való élet

„A felnövés során a gyermeknek jó néhány pszichológiai problémát kell megoldania. Le kell győznie nárcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, testvérféltékenységét; meg kell tanulnia eltépni a gyermeki függőség szálait; ki kell alakítania magában valamiféle öntudatot, önértékelést és erkölcsi kötelességérzést. Azonban, hogy megbirkózhasson azzal, ami a tudattalanjában történik, értenie kell, mi megy végbe a tudatos énjében. Ehhez a megértéshez – és ezáltal a szembenézés képességéhez – nem tudattalanja mibenlétének és tartalmának racionális megértésén keresztül juthat el, hanem ábrándok szövögetésével, melynek során történetfoszlányok kitalálásával, ismételgetésével, rendezgetésével próbál reagálni a tudattalan feszültségekre.
A gyermek ezzel a tudattalan tartalmakat tudatos képzelődéssé alakítja, tehát képes foglalkozni ezekkel a tartalmakkal. Éppen ez az, amiben a mesék jelentősége felbecsülhetetlen: olyan új területeket nyitnak meg a gyermeki képzelőerő előtt, melyeket magától nem fedezhetett volna fel. Talán még ennél is fontosabb, hogy a mesék formája és szerkezete mintául szolgálhat a gyermek álmodozásához, és ezek segítségével végül életét is jobb irányba terelheti.

A tudattalan a gyermek és a felnőtt életét egyaránt erősen befolyásolja. Ha a tudattalant elfojtjuk, és tartalma nem nyer bebocsátást a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai előbb-utóbb elöntik a tudatot, ha pedig nagy erőfeszítéssel kordába tartjuk őket, a kényszeres, szigorú fegyelem súlyosan károsíthatja a személyiséget. Ha viszont a tudattalan bizonyos fokig mégis bejuthat a tudatba, és a képzelet megmunkálhatja, a veszély, hogy kárt okozhat – akár magunkban, akár másoknak –, jelentősen csökken; erejének egy része ebben az esetben pozitív célokra fordítható. A szülők túlnyomó többsége mégis azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani tulajdon gyötrő gondjait: megfoghatatlan, tartalmatlan szorongásait, kaotikus, vad, sőt kegyetlen képzelgéseit. Sok szülő vallja, hogy a gyermeket csak valóságos, kellemes, a vágyakat kielégítő képzetekkel – az élet napos oldalával szabad megismertetni. De az egysíkú tápláléktól egysíkú lesz a lélek – és a való élet korántsem csupa napfény.
A gyermekkel általában nem szokták közölni, hogy a rossz dolgokért az életben többnyire magunkat kell okolnunk: hogy az ember dühében és félelmében bizony hajlamos agresszív, aszociális, önző tettek elkövetésére. Inkább azt szeretnénk elhitetni gyermekeinkkel, hogy eredendően minden ember jó. Csakhogy a gyermekek tudják, hogy ez nem így van, hogy ők maguk sem mindig jók, de még ha jók is, gyakran szeretnének inkább nem azok lenni. Ez szemben áll azzal, amit szüleik mondanak nekik, és ezért a gyermek szörnyetegnek látja magát.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 12-13. oldal