„Az írásos kultúrával nem rendelkező népekhez hasonlóan (de sok fejlettebb kultúrájúhoz hasonlóan is), a gyermek abban a hitben él, hogy kapcsolata az élettelen világgal jellegét illetően megegyezik az élő, emberi világhoz fűződő kapcsolatával: a számára kedves és szép tárgyat pontosan úgy öleli magához, mint az anyját; az ajtót, amelyik megütötte, pedig megveri.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szép és kedves tárgyat azért is öleli, mert meggyőződése, hogy az éppúgy szereti, ha ölelik, mint ő maga; az ajtót pedig azért bünteti, mert biztos abban, hogy az ajtó szándékosan ütötte meg őt, vagyis rosszat akart neki.
Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertáskorig animisztikus marad. Noha a szülők, és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek, és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak, és mert nem akar nevetséges lenni – a szíve mélyén a gyermek másképp gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magába, ahol a racionalitás már nem fér hozzá; a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják.
A nyolcéves gyermek szerint (Piaget egyik példáját idézem) a nap él, mert fényt ad (és tegyük hozzá, azért ad fényt, mert neki így tetszik). A gyermek animisztikus gondolkodása szerint a kő azért él, mert amikor legurul a lejtőn, mozog. Még egy tizenkét és fél éves gyermek is azt hiszi, hogy a patak akarattal rendelkező élőlény, mert a víz folyik benne…”
„A gyermek számára tárgyak és élőlények között nincs éles választóvonal; és ami él, az nagyjából úgy él, mint mi. Ha nem értjük a sziklák, a fák, az állatok beszédét, ez azt mutatja, hogy nem vagyunk eléggé fogékonyak. A gyermek miközben megpróbálja megérteni a világot, ésszerűnek tartja, hogy azok a tárgyak, melyek felkeltik a kíváncsiságát, válaszoljanak is a kérdéseire. És mivel a gyermek énközpontú, elvárja, hogy az állatok a számára fontos dolgokról beszéljenek, mint a mesében is, és mint ahogy ő maga beszél a saját valódi vagy játék állataihoz. A gyermek szentül hiszi, hogy az állat megérti őt, és vele érez, még ha nem mutatja is ki.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 48-49. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése