A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2010/05/04

Testvérharc

Gyermekeink életében bizony nem ritka esemény, amikor testvérként konfrontálódnak. Hiába vágyunk arra, hogy szeressék egymást, tiszteletben tartsák egymás dolgait, mégis bekövetkezik az a sajnálatos körülmény, hogy veszekedést hallunk, vagy rosszabb esetben verekedésbe torkollik nézeteltérésük.


Sokszor hallom azt szülőtársaimtól, hogy nem értik, miért különböznek annyira a gyerekeik egymástól, hiszen ugyanazon szülők génjeit hordozzák és egyformán is nevelték őket.


A nevelésben, mindegyik gyermekünkkel szemben az értékrend közvetítésében kell egyformán következetesnek lennünk, a személyiségük érzékenységétől függően, pedig különböző módszereket kell alkalmaznunk. Amivel az egyiknél eredményt érhetünk el, az a másiknál hatástalan lehet. Az egységes nevelési elvet leginkább a testvérharc esetében kell bevetnünk.


A veszekedések esetében ügyeljünk arra, hogy nem vehetjük magunkra az „igazságosztó” szerepét. A döntőbíráskodás, azért sem sikerülhet, mert minden igyekezetünk ellenére sem fogjuk tudni kideríteni, hogy ki kezdte, ki a hibás, ki ártott többet a másiknak, vagy ki ütött először stb.
Ilyen esetben csak fokozzuk az átmeneti rossz viszonyt és az alkalmi válságot elmélyíthetjük közöttük, sőt hibás „tényfeltárásunk” esetén a gyermekek igazságérzete is csorbát szenved.


A testvérharc lecsillapításakor, ne kitörésének okát kutassuk, hanem arról beszéljünk, hogy ez a hangnem, ez a mód az akarat érvényesítéséhez, részünkről nem tolerálható. Ezt mi nem vagyunk hajlandók eltűrni, elszenvedni, elhallgatni, stb., mert fáj nekünk, ha szeretteink veszekednek egymással, vagy, mert ez ellenkezik a…., sérti az értékrendünket, mert…, stb.


Azzal, hogy nem vállaltuk át a probléma-megoldást, és figyelmeztetjük őket a betartandó szabályokra, beletanulnak a kulturált érdekérvényesítésbe is.
Persze csak akkor, ha ebben példát is mutatunk nekik, és nem csak papolunk róla.


Mit tehetünk, ha ezzel a módszerrel már nem érünk el eredményeket, és a szabályok elfogadtatása lehetetlenné vált számunkra?


A kialakult szituáció szerint és az életkori sajátosságok figyelembevételével kell meghatározni, mit tanácsolunk a kettejük problémájának megoldásában, és ebben milyen szabályok betartásához ragaszkodunk. Ne álljunk le vitatkozni, érvelésekbe bonyolódni, csak nyilvánítsuk ki, hogy a nézeteltéréseik elrendezésében mik a szabályaink. Ez legyen rövid, egyszerű, érthető, nem litánia, mert arra becsukódnak.


A konfliktusok megoldási igényét hangsúlyozva, vigyázzunk arra is, hogy ezt csak egyszer mondjuk el, mint első figyelmeztetést, amivel párhuzamosan mindegyik félnek egyformán helyezzünk kilátásba olyan „büntetést” amit valóban be is tudunk tartani. Ez nem lehet sem verés, sem megalázás! Mindig olyan szabályozó legyen, ami nem szeretetmegvonás és nem akadályozza a gyerek szabadságát, fejlődését.


Például teljesen fölösleges olyan dolgokkal előhozakodni, amit nem tudunk, és nem is lehet megvalósítani. (Néhány elriasztó példa ezekből: elvisz a rossz manó….., állj a sarokba…, nem jöhetsz ki a szobádból x ideig …., nem mehetsz el a ….., többet nem jöhet ide a …., mostantól egy hétig….. )


A legegyszerűbb ez esetben egy tervezett program vagy áhított tárgy megvonását, nagyobb korban a zsebpénz bizonyos részének elvonását előre vetíteni, és remélhetjük, hogy másod sorban nem is kell alkalmaznunk a bevezetését.


Ezek a „fegyelmik” segítenek abban, hogy ismét súlya legyen a szavainknak, és a tiszteletteljes szülői szerepkörbe léphessünk vissza. (Ha másodjára valóban be is tartjuk ígéretünket, nem csak sokadszorra ismételgetjük)


Az ilyen légkörben pedig nem alakulhat ki gyermekeink közöttük tartós ellenszenv, hiszen nem az lesz az üzenet számukra, hogy egymás elleni csatáikban még a „papa-mama kedvence” státuszért is meg kell küzdeniük.


Következetességünkkel pedig elérhetjük, hogy hadakozó gyermekeink belássák, jobb megdolgozni a mielőbbi békülésért, mint az együttes „büntit” elszenvedni a lefektetett szabályok figyelmen kívül hagyásával.


Idővel pedig észre fogjuk venni, hogy a rossz viszony nem mélyül el csemetéink között, hiszen intoleráns viselkedésük következménye, soha nem a nyertes és vesztes szerepét kényszeríti rájuk, hanem a szövetséget erősíti közöttük az „irányító hatósággal” szemben, amely nem volt hajlandó a (gyermeki elvárás szerinti) igazság-tevésre.

Írta: Györgyi

2010/03/28

Testvérek: Így neveld a legnagyobbat!

"Sorozatunkban bemutatjuk, hogyan alakítja gyerekünk életét, hogy van-e testvére vagy nincs, és hogy hányadik a sorban. Ez a rész a (leg)nagyobbakkal foglalkozik.

Elsőszülötted helyzete sok tekintetben különleges. Hasznára válhatnak legnagyobb gyerekként szerzett tapasztalatai, készségei.
Az elsőszülött egy darabig természetesen egyke. A testvér érkezéséig egyedül birtokolja az összes közeli rokon teljes figyelmét. Egyben az a feladat is rá hárul, hogy szülővé nevelje apját-anyját, vagyis elviselje az elsőgyerekesek minden aggodalmát, átvészelje a gyakorlatlanságból adódó kisebb-nagyobb gondozási, nevelési bakikat. A jó humorérzékkel megáldott szülők nagyokat mosolyognak a később föl-fölelevenített történeteken: a legnagyobbnál még lábujjhegyen jártunk, rendszeresen fertőtlenítettük a játékait, és hagytuk bőgni, mert még nem jött el az etetési idő. A kisebb gyerekekkel a legtöbb szülő lazább, hiszen a nagynál tapasztalták: a baba nincs porcelánból. Ám az elsőszülött életében – a kutatások szerint – nyomot hagy az a néhány éves kaland, amit egykeként élt át. És persze a második felvonás is, ami a kistestvér születésével kezdődik.

Trónörökös
A legtöbb kultúrában az elsőszülöttnek kitüntetett szerepe és ezzel együtt több felelőssége is van. Bár ma már általában sem a hatalom, sem a vagyon öröklése szempontjából nincs jelentősége a születési sorrendnek, az első gyereknél a legtöbb családban komolyabbak az elvárások, mint a kisebb testvérekkel szemben. Te vagy a nagyobb! Te vagy az okosabb! Mutass példát! Viseld el! – hallja számtalanszor. És ami nem hallható, mégis jelen van a szülők fejében: Kövesd a példámat! Vidd többre, mint én! Valósítsd meg az álmaimat! Ezek az elvárások a legtöbb elsőszülöttet az átlagnál komolyabb teljesítményre sarkallják. Sokuk tölt be később vezető pozíciót, nagyon precízek, megfontoltak, ritkán lázadnak, komolyan veszik feladataikat. De legyenek akármilyen sikeresek, ritkán elégedettek önmagukkal, hiszen nehéz megfelelni a felnőttkorra immár belsővé vált elvárásoknak.

Főokos
A legnagyobb gyerek nemcsak a szülők és a környezet elvárása miatt teljesít jobban az iskolában és az IQ-vizsgálatok során, hanem azért is, mert tanítói szerepet osztott rá a sors. A kistesók csüggnek az ajkán, imádják, ha mesél, hozzá fordulnak, ha valami nem sikerül. Gondold át, mennyivel jobban tudtad az anyagot dolgozatírásnál, ha előtte el kellett magyaráznod az osztálytársaidnak. A nagytestvér számtalanszor kerül hasonló helyzetbe. De ő az, akinek nagy adag kreativitásra is szüksége van ahhoz, hogy kitapossa a járatlan utat, hogy megoldásokat találjon akár egy-egy játékszer használatakor vagy a mindennapi életben, amikor a kisbaba miatt a szülő nem tud már neki mindenben segíteni.

A családban marad
Talán meglepő, de gyakori tapasztalat, hogy az elsőszülött sokkal jobban ragaszkodik a szüleihez és a családi hagyományokhoz, mint a kisebbek. Előfordul, hogy nem alapít családot, mert felelősnek érzi magát a szüleiért, mellettük marad, gondoskodik róluk. A gondoskodás kiskora óta jellemző rá, hiszen sokszor kellett testvérére vigyáznia, segítenie körülötte. Ebbe a helyzetbe legtöbbször az elsőszülött lányok kerülnek, hiszen még mindig az az elfogadott munkamegosztás, hogy a nő gondozza a rászorulókat, ő adja föl a karrierjét a családért.

Kicsiből nagy
Talán az egyik legkacifántosabb időszak a kistestvér érkezése. Ha egy évnél nagyobb a korkülönbség, szinte biztos, hogy az idősebb gyerek valamilyen módon kifejezi: nem veszi jó néven, hogy osztoznia kell szülei ölelésén, gondoskodásán, figyelmén. Sokan keresik az ideális korkülönbséget, de valójában még senkinek sem sikerült rátalálnia. Ha mindketten picik, fizikailag nehéz őket ellátni. Ha nagy a különbség köztük, kicsi az esély, hogy valódi testvérként érezzenek, viselkedjenek, együtt játsszanak. Akinek ötéves kora után lesz testvére, az gyakorlatilag egykeként nő fel, annak hátrányaitól sújtva és kétségtelen előnyeivel megáldva.

Mire figyelj?

Ő is kicsi!
Bármennyire is hatalmasnak tűnik pirinyó testvére mellett, próbáld valódi korának megfelelően kezelni. A háromévestől „nem ér” elvárni, hogy legyen okosabb, mint másfél éves testvére, és adja oda neki a játékát, vagy viselje el, hogy az öccse lerombolja a kockatornyát, hiszen még ő is kicsi.

Nem szülőpótlék
Az elsőszülöttnek nem feladata, hogy a kicsit pesztrálja, hogy megmentse a nehezebb helyzetekből, és ügyeljen arra, hogy ne egye meg a homokot a játszótéren. A nagyobb gyerek magától is hajlamos arra, hogy felelősséget vállaljon a kicsiért, de jobb, ha ezt nem használjuk ki. Neki is jár a gyerekkor!

A tesót nem kötelező szeretni
Ne várd el tőle, hogy szeresse a testvérét! Hidd el, hogy az első időszak roppant nehéz, nemcsak a szülők teljes figyelmét, gondoskodását veszíti el, hanem kibillen a megszokott napirendjéből, sőt, a környezete is megváltozik. Ha saját testvéred nincs is, hidd el, hogy a testvérkapcsolat általában változó: hol nagyobb az érzelmi távolság a két gyerek között, hol szinte összenőnek. Azt persze tudjuk, hogy szülőként nehéz mindezt türelmesen elviselni.

Legyen külön ideje
Alakítsátok úgy a mindennapokat, hogy az elsőszülöttre is jusson időnként teljes figyelem. Keressetek olyan programokat, amelyek számára is érdekesek, ne legyen pusztán a kicsi kísérője. Ha ő már kinőtt a zenebölcsiből, vigyétek játszóházba, bábszínházba. Ha a bábszínházból is, keressetek neki való mozit, kalandparkot, színházi előadást. Olvass az ő életkorának megfelelő esti mesét is, lehet, hogy a Mazsola és Tádé már a könyökén jön ki, noha a kicsi odavan érte."

Sződy Judit, Kismama magazin2010. 01. 25.

2010/03/12

Dackorszakról

Gyakorlott szülőtársaim már tudják, hogy csemetéjük valamennyi korszakának meg van a maga szépsége, ugyanakkor a nehézsége is. Egyik ilyen problémás időszak az ún. dackorszak.

Sokan esnek abba a hibába, hogy ezt a viselkedést, mintegy érdekérvényesítő harcként kezelik és megküzdenek gyermekükkel szemben. Ez a hozzáállás nem vezet eredményre, és a helyzet mindig eldurvulhat, vagy feloldatlan konfliktusként továbbkísérthet. Végső esetben megadásra kényszeríti a szülőt, aminek egyenes következménye, hogy a gyerekben kialakul az a beidegződés, hogy mindent el tud érni, csak megfelelő hangerővel kell manipulálnia.

Mit is tehetünk, hogy ezeket a nagy hisztiket és kiborulásokat elkerülhessük?
Vegyük komolyan az önállósodási törekvéseit gyermekünknek. Toleráljuk, hogy sok mindent egyedül akar csinálni, aminek még nem érezzük itt az idejét, és ami gyorsabban menne, ha mi végeznénk el. Tehát a megértést és elfogadást gyakorolva, próbáljunk segíteni neki ebben az igyekezetében. Ne várjuk meg, amíg elégedetlen sírás, később toporzékolás, majd esetleg földhöz vágódás lesz a vége.

Mit tehetünk akkor, ha olyan dologra kíváncsi, ami értékes tárgy, vagy veszélyes tevékenység?
Ez esetben nagyon jól működik az érdeklődés elterelése egy másik tárgy, vagy téma irányába. Sikertelenség esetén próbáljunk türelmes és megfontolt magyarázatot adni, miért korlátozzuk a megismerési szándékát. Vannak gyerekek, akik jó humorérzékkel rendelkeznek, és ezzel lehet oldani a feszültséget.

Semmi esetre se kezdjünk alkudozásba, vagy érzelmi zsarolásba. Törekedjünk arra, hogy ezek a féltett dolgok ne legyenek szem előtt, ne teremtsünk lehetőséget a veszélyes helyzetekre és figyeljünk arra is, hogy ne essünk abba a hibába, hogy egész nap csak tiltó mondatokkal kommunikálunk.

A kineziológiával foglalkozva találkoztam azzal a megállapítással, hogy korlátozó hitrendszereink 70%-át, 3 éves korig gyűjtjük össze, és ezeknek sajnos csak néhány ezreléke szolgálja ténylegesen az életben maradásunkat. Tehát a túlzott óvással, korlátozó neveléssel csak fokozzuk a gyermekeink félelemérzetét, amelyek nem is a megtapasztalásukhoz köthetők, hanem a jövőhöz való hozzáállásukat fogja rontani. A legnagyobb butaságnak tartom azt a mondást, hogy „jobb félni, mint megijedni”. Egyik szerető szülőnek sem lehet vágya az, hogy gyereke a múlt kudarcai, vagy a jövő aggodalmai végett félelemben éljen.

Nem vagyok a híve a mindent szabad és mindent meg kell engedni nevelési elveknek sem. Szükségesek a szabályok, amelyeknek meg kell felelnie a gyerek életkori sajátosságainak és a betartatásában következeteseknek kell maradnunk. Ezt a fajta elvárásunkat viszont nem működtethetjük a szeretet korlátozásával.
Soha nem éreztethetjük a gyerekkel azt, hogy a számunkra helytelen megnyilvánulása, hibája miatt nem szeretjük, csak azt, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlünk (szégyent, sajnálatot, szomorúságot, dühöt stb.) Így nem mutatunk rossz példát érzelmeink elfojtásával sem, és az ő biztonságérzetét, hogy mindenképpen szeretjük, így ezzel megtartjuk.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk a családban nem talál egységes szabályokat, normákat? Mindenképpen tartsuk magunkat következetesen ahhoz, ami a saját követelményünk, és ebben az ismeretében ne ingassuk meg gyermekünket. Ezt tapasztalva egyre ritkábban próbálkozik kicsikarni engedményeket erőszakosan, és precízen megtanulja, hogy kinél meddig mehet el. Persze sokat segítenénk neki azzal, ha ezeket a szabályokat minden családtagunk egyformán alkalmazná.

A türelmünk és elfogadásunk fejlődésében segít, ha megértjük, hogy gyermekeink is önálló szuverén kis lények, akiknek saját érdeklődésük, akaratuk, érzelmi intelligenciájuk van. Tudatosítsuk magunkban, hogy nem a félelmeik fokozása és akaraterejük letörése a célunk, hanem az, hogy felhőtlen gyermekkort biztosítsunk számukra, amelynek hozadéka lehet egy harmonikusabb kamaszkor.
Írta: Györgyi

Az istennő benned

Hiszed vagy nem, de él benned, ott szunnyad benned egy istennő, hiszen nő vagy. Minden nő története összekapcsolódik valahol, minden nőtörténet egybefonódik az univerzumban és minden nő egy kifejeződése az istennőnek. Egy nőben az istennő, a NŐ egy sor aspektusa megtalálható – a lány, a szűz, a szerető, az anya, a bölcs nagymama, a szent, a szajha, az amazon és még sorolhatnám. Minden aspektus szent, mindegyik bennünk van, mindegyiket szabad megélni olyan formában, ami nekünk jól esik. Az istennő része vagy, ő a te részed, egyek vagytok, egyek vagyunk. Teljes egészében ismer, tudja nőiségeddel kapcsolatos minden dolgodat (és a többit is persze) és hozzá mindig mindennel kapcsolatban fordulhatsz – nincs tabu és nincs bűn… Ő valóban megértő és segít. Az istennőnek is van vagy 100 aspektusa. Gondolhatsz csak arra, hogy istennő, az isten női része, a Teremtő női része vagy nevezheted Befogadó Anya világegyetemnek, de gondolhatsz az egykori félistenekre is - úgyis mind a nagy istennő része -, nevezheted Afroditének, Boldogasszonynak, Babbának, Inannának, Ízisznek, Asztarténak, Danunak, Szűz Máriának vagy Mária Magdolnának. Mindegyikük más, mint ahogy mi is mind különbözünk egymástól, de ami összeköt az a nőiségünk, a közös történetünk.
Különböző módokon kapcsolódhatsz az istennőhöz: imával, meditációval, tánccal, énekkel, zenével, rajzzal, természetjárással, vagy egyszerűen csak gondolsz rá és megpróbálod érezni őt, a jelenlétét körülötted és benned, kérheted, hogy érezd a vele való egységet, de a saját szexualitásodon keresztül is kapcsolódhatsz vele, hiszen régen a férfi jelenítette meg az istent, míg a nő az istennőt a szent szex során. A nő az istennő papnője volt és a férfi az istené, lásd pl. Mária Magdolna és Jézus vagy Salamon és Sába királynője. És ha felébred benned az istennő, érezni fogod saját nőiséged erejét, szépségét, és még az is előfordulhat, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor úgy érzed, hogy szerelmes vagy saját magadba, mert annyira jól érzed magad a bőrödben és annyira a saját középpontodban vagy.
Írta: Rita

2010/02/27

Az új generáció - A Kristálygyerekek

(A képen Zétény, a szerző kisfia látható)

Általános jellemzőik:
Ezek a gyerekek sokszínű, átlátszó aurával rendelkeznek. Olyan pasztellszínben pompáznak, mint például egy kvarckristály prizmaeffektusa. Nagyon vonzódnak a kristályokhoz és a kövekhez, ezért innen kapták a nevüket.
Először a szemüket vesszük észre, nagyok, áthatóak, és életkoruk ellenére bölcsen csil­lognak. Szemeik hipnotikus módon babonáznak meg bennünket, és mindeközben teljes mér­tékig belelátnak a lelkünkbe. Boldogak, elbűvölők és megbocsátók.
Rendkívül érzékeny és pszichikai képességekkel megáldott. Fontos élet­céllal érkeztek a Földre. Az indigó és a kristálygyerekeknél a fő különbség a temperamentumukban figyelhető meg. Az indigó­gyermekek harcos lelkűek, mivel kollektív céljuk az, hogy eltöröljék azokat a régi szemléletmódokat, amelyekből többé már nem lehet profitálni. Azért vannak itt a Föl­dön, hogy megdöntsék azokat a kormány­zati, oktatási és jogi rendszereket, melyek nélkülöznek minden tisztességességet. Ah­hoz, hogy ezt véghezvigyék, temperamentu­mosnak és elkötelezettnek kell lenniük. Azok a felnőttek, akik ellenállnak a változásoknak, és akik nagyra becsülik a fennálló rendet, félreérthetik az indigógyermekeket. Sokszor téves pszichiátriai diagnózist állítanak fel ve­lük kapcsolatban, olyan címkékkel illetik őket, mint például: hiperaktív gyermekek vagy figyelemzavarral küszködő gyerekek. A sajnálatos ebben az, hogy amikor el kezdik őket kezelni, akkor elveszítik érzékenységüket, csodálatos spirituális képességeiket és harcos attitűdjüket.
Velük ellentétben a kristálygyerekek igen derűsek és kiegyensúlyozottak. Persze vannak időnkénti dühkitöréseik, de ezek a gyerekek igencsak megbocsátóak és könnyen kezelhetőek. A kristálygyerekek képviselik azt a generációt, amelynek tagjai az indigó gyerekek úttöréséből profitálnak. Először is, az indigógyerekek egy „hosszú éles kést hordoznak” magukkal, mellyel bármely integritást nélkülöző dolgot „lenyesnek”. Így a Kristálygyerekek ezt a megtisztított nyomot követik majd egy biztonságosabb és egy sokkal biztosabb világba.

A kristálygyermekek későn kezdenek el beszélni. Korai életszakaszukban, a szűk családi körben elsősorban intuícióval, telepatikus úton kommunikálnak. Akkor kezdenek el inkább beszélni, amikor már több emberrel érintkeznek.

Nagyon szoros összeköttetésben állnak a természettel és az állatokkal, gyógyító képes­séggel rendelkeznek, gyakran beszélnek angyalokról, spirituális vezetőkről és előző életbeli emlékekről. Rendkívüli művészi adottságaik vannak és kreatívak, a vegetáriánus ételeket és italokat kedvelik a megszokott ételekkel szem­ben.

- cikk forrása: ollózva az internetről –

Mint egy kristálygyermek anyukája elmondhatom, hogy valóban különös képességgel rendelkeznek ezek a csemeték, de itt is megjegyzem – ahogy az indigó gyerekeknél – nem lehet őket úgy nevelni, hogy csodabogárként tartjuk számon és elvárunk tőlük olyan dolgokat, ami nem megszokott egy gyerektől. Ők is esznek, isznak, alszanak és nagyon sok odafigyelést igényelnek. Szükségük van – mint minden gyermeknek – a szülői törődésre, szeretetre, mert ettől lesz teljes az életük, magabiztos, kiegyensúlyozott.

Syl

Kristálygyerekekről még ezeket olvashatod:

A kristálygyerekek jellemzői

Mikortól születnek kristálygyerekek?

Indigó gyerekek

Mikortól születnek indigó gyerekek?