„Az Ezeregyéjszaka egyik meséje, „A halász és az ifrit” csaknem a teljes skáláját tartalmazza azoknak a mesei motívumoknak, amelyek egy óriás és egy halandó ember küzdelmét mondják el. Ez a téma valamilyen formában minden kultúrában felbukkan, hiszen a gyermekekben mindenütt feszültségeket okoz a felettük gyakorolt szülői hatalom. (Európai nyelveken ez a téma „A palackba zárt szellem” című Grimm mese változatban a legismertebb.) A gyerekek tudják, hogy ha nem teljesítik a felnőttek parancsait, haragjuktól egyféleképpen menekülhetnek meg: ha túljárnak a felnőtt eszén.
„A halász és az ifrit”-ben a szegény halász négyszer veti hálóját a tengerbe. Először egy döglött szamarat, másodszor iszappal teli fazekat, harmadszor még ennél is kevesebbet, üveg- és cserépdarabokat talál a hálójában. Negyedszerre egy rézedényt fog ki a tengerből. Amikor kinyitja, hatalmas felhő száll ki belőle, a felhőből pedig egy óriási ifrit (dzsinn) alakja bontakozik ki. Hiába könyörög a halász, az ifrit meg akarja ölni. A halászt ravaszsága menti meg; felbosszantja az ifritet: nem hiszi el, hogy óriás létére belefér a parányi edénybe, mire az ifrit bizonyítani akar, és visszabújik az edénybe. Ekkor a halász gyorsan bedugaszolja, lepecsételi, és visszadobja a tengerbe.
A felnőtt logika szerint minél hosszabb a rabság, annál nagyobb hálával tartozik a fogoly a szabadítójának. Az ifrit azonban ezt máshogy látja: „Száz évig feküdtem a tenger fenekén, és ez alatt az idő alatt szüntelenül ezt gondoltam: »Aki engem innen kiszabadít, örök életére gazdaggá teszem.« De eltelt a száz esztendő, de nem jött senki, hogy kimentsen. Aztán újabb száz esztendő szállt el fölöttem, miközben azt mondogattam magamban: »Aki engem innen kiszabadít, annak föltárom a föld valamennyi kincsét« – de senki sem szabadított ki. Amikor pedig további négy száz év vonult el felettem, így szóltam: »Aki engem kiszabadít a palackból, annak teljesítem három kívánságát« – de nem szabadított ki senki. Ekkor nagy haragra gerjedtem, és eltökéltem magamban, hogy aki most kiszabadít, azt megölöm… ”
Pontosan ezt éli át a kisgyermek is, amikor „elhagyják”. Először arra gondol, milyen boldog lesz, amikor anyja hazajön; vagy ha büntetésül szobájába küldték, hogy fog örülni, ha kijöhet, és hogy fogja anyja kedvét keresni. De ahogy múlik az idő, egyre dühösebb lesz, és szörnyű bosszút akar állni azokon, akik megbüntették. Lehet, hogy a valóságban nagyon boldog lesz, amikor anyja visszatér vagy a büntetést feloldják, de ez nem változtat azon, hogy gondolatban ő is jutalmaz és büntet. Ezért az ifrit fogadalmainak változása a gyermek számára átélhető pszichológiai igazság.
Az érzelmeknek ezt a változását élte át egy hároméves kisfiú, amikor szülei több hétre külföldre utaztak. Ezt megelőzőleg is már jól tudott beszélni, és a szülők távolléte alatt gondozónőjével és másokkal továbbra is beszélgetett. De amikor a szülők hazatértek, két hétig sem hozzájuk, sem másokhoz sem szólt egyetlen szót sem. Abból, amit a gondozónőjével beszélt, kiderült, hogy szülei távollétének első napjaiban nagy várakozással gondolt a viszontlátásra. Az első hét végén azonban arról kezdett beszélni, mennyire haragszik rájuk, hogy elmentek, s hogy fogja nekik ezt ő visszaadni. Egy hét múlva már meg sem említette a szüleit, s dühbe gurult, ha valaki szóba hozta őket. Amikor anyja és apja végül megérkezett, a gyermek szó nélkül elfordult tőlük, s minden békítő kísérlet ellenére hideg és elutasító maradt. Hetekig tartott, amíg a szülők – a gyermek kínzó állapotát mélyen átérezve – elérték, hogy a kisfiú ismét a régi lett. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával a gyermek haragja nőttön-nőtt, s végül már attól félhetett, ha vad elemi erejű haragjának utat enged, elpusztíthatja szüleit, vagy a megtorlás kihívásával önmagát. A beszéd megtagadása védekezés volt: így óvta meg magát és szüleit tomboló haragja következményeitől.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 32-33. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése