Testvérharc

Gyermekeink életében bizony nem ritka esemény, amikor testvérként konfrontálódnak. Hiába vágyunk arra, hogy szeressék egymást, tiszteletben tartsák egymás dolgait, mégis bekövetkezik az a sajnálatos körülmény, hogy veszekedést hallunk, vagy rosszabb esetben verekedésbe torkollik nézeteltérésük.


Sokszor hallom azt szülőtársaimtól, hogy nem értik, miért különböznek annyira a gyerekeik egymástól, hiszen ugyanazon szülők génjeit hordozzák és egyformán is nevelték őket.


A nevelésben, mindegyik gyermekünkkel szemben az értékrend közvetítésében kell egyformán következetesnek lennünk, a személyiségük érzékenységétől függően, pedig különböző módszereket kell alkalmaznunk. Amivel az egyiknél eredményt érhetünk el, az a másiknál hatástalan lehet. Az egységes nevelési elvet leginkább a testvérharc esetében kell bevetnünk.


A veszekedések esetében ügyeljünk arra, hogy nem vehetjük magunkra az „igazságosztó” szerepét. A döntőbíráskodás, azért sem sikerülhet, mert minden igyekezetünk ellenére sem fogjuk tudni kideríteni, hogy ki kezdte, ki a hibás, ki ártott többet a másiknak, vagy ki ütött először stb.
Ilyen esetben csak fokozzuk az átmeneti rossz viszonyt és az alkalmi válságot elmélyíthetjük közöttük, sőt hibás „tényfeltárásunk” esetén a gyermekek igazságérzete is csorbát szenved.


A testvérharc lecsillapításakor, ne kitörésének okát kutassuk, hanem arról beszéljünk, hogy ez a hangnem, ez a mód az akarat érvényesítéséhez, részünkről nem tolerálható. Ezt mi nem vagyunk hajlandók eltűrni, elszenvedni, elhallgatni, stb., mert fáj nekünk, ha szeretteink veszekednek egymással, vagy, mert ez ellenkezik a…., sérti az értékrendünket, mert…, stb.


Azzal, hogy nem vállaltuk át a probléma-megoldást, és figyelmeztetjük őket a betartandó szabályokra, beletanulnak a kulturált érdekérvényesítésbe is.
Persze csak akkor, ha ebben példát is mutatunk nekik, és nem csak papolunk róla.


Mit tehetünk, ha ezzel a módszerrel már nem érünk el eredményeket, és a szabályok elfogadtatása lehetetlenné vált számunkra?


A kialakult szituáció szerint és az életkori sajátosságok figyelembevételével kell meghatározni, mit tanácsolunk a kettejük problémájának megoldásában, és ebben milyen szabályok betartásához ragaszkodunk. Ne álljunk le vitatkozni, érvelésekbe bonyolódni, csak nyilvánítsuk ki, hogy a nézeteltéréseik elrendezésében mik a szabályaink. Ez legyen rövid, egyszerű, érthető, nem litánia, mert arra becsukódnak.


A konfliktusok megoldási igényét hangsúlyozva, vigyázzunk arra is, hogy ezt csak egyszer mondjuk el, mint első figyelmeztetést, amivel párhuzamosan mindegyik félnek egyformán helyezzünk kilátásba olyan „büntetést” amit valóban be is tudunk tartani. Ez nem lehet sem verés, sem megalázás! Mindig olyan szabályozó legyen, ami nem szeretetmegvonás és nem akadályozza a gyerek szabadságát, fejlődését.


Például teljesen fölösleges olyan dolgokkal előhozakodni, amit nem tudunk, és nem is lehet megvalósítani. (Néhány elriasztó példa ezekből: elvisz a rossz manó….., állj a sarokba…, nem jöhetsz ki a szobádból x ideig …., nem mehetsz el a ….., többet nem jöhet ide a …., mostantól egy hétig….. )


A legegyszerűbb ez esetben egy tervezett program vagy áhított tárgy megvonását, nagyobb korban a zsebpénz bizonyos részének elvonását előre vetíteni, és remélhetjük, hogy másod sorban nem is kell alkalmaznunk a bevezetését.


Ezek a „fegyelmik” segítenek abban, hogy ismét súlya legyen a szavainknak, és a tiszteletteljes szülői szerepkörbe léphessünk vissza. (Ha másodjára valóban be is tartjuk ígéretünket, nem csak sokadszorra ismételgetjük)


Az ilyen légkörben pedig nem alakulhat ki gyermekeink közöttük tartós ellenszenv, hiszen nem az lesz az üzenet számukra, hogy egymás elleni csatáikban még a „papa-mama kedvence” státuszért is meg kell küzdeniük.


Következetességünkkel pedig elérhetjük, hogy hadakozó gyermekeink belássák, jobb megdolgozni a mielőbbi békülésért, mint az együttes „büntit” elszenvedni a lefektetett szabályok figyelmen kívül hagyásával.


Idővel pedig észre fogjuk venni, hogy a rossz viszony nem mélyül el csemetéink között, hiszen intoleráns viselkedésük következménye, soha nem a nyertes és vesztes szerepét kényszeríti rájuk, hanem a szövetséget erősíti közöttük az „irányító hatósággal” szemben, amely nem volt hajlandó a (gyermeki elvárás szerinti) igazság-tevésre.

Írta: Györgyi

Felnőtté válás útja – a kamaszkor

Gyermekeink nem maradnak örökké a mi pici babáink – felnőnek. Ez már csak az élet rendje.
Eljön a kamaszkor időszaka. Ez az időszak merőben más, mint az azt megelőző „békés” évek voltak. És ez mindkét fél szemszögéből igaz. Be kell vallanunk, hogy ezek nem könnyű évek. Megpróbáltatásokkal teli nagy kihívás a szülő és a gyermeke számára egyaránt, ami időnként viharossá is válhat.
Lássuk csak: Amíg a kisgyermekeinket elnéző jóindulattal támogatjuk, mikor esetlen próbálkozásokat tesznek a fejlődés útján, a kamaszokkal gyakran esünk a türelmetlenség, ingerültség hibájába. Pedig ők „csak” a felnőtté válás útján csetlenek, botlanak.
Amit a kamasznál nyilvánvalóan látunk, az a hihetetlen testi változás. De tudnunk kell, hogy belső lényük is ugyanilyen nagy mértékű változáson, átalakuláson megy keresztül. És ha ebbe igazán belegondolunk, bizony nagyon nehéz dolga van egy kamasznak.
A kamaszkorban megjelenik az absztrakt gondolkodás. Elképzelik, hogyan cselekednének adott helyzetekben. Egyre kevésbé fogadják el a készen kapott magyarázatokat, önálló megoldásokat keresnek. A saját fejük után szeretnének menni.
A serdülőkorban az egyik legfontosabb kérdés a „ki vagyok én?” kérdése. A kamasz már önmaga szeretne lenni. Olyan személy, aki keresi a helyét a világban, megtalálja és irányítja önmagát és az életét.
A kamaszkor nagy kérdése: Hogyan tudunk abban egyezségre jutni gyermekünkkel, hogy milyen mértékig vonja ki magát a mi irányításunk alól. Érezhetjük magunkat ettől trónfosztottnak, de felesleges. Nem marad ez örökké így. De muszáj minden gyermeknek megtalálnia a maga útját. És nekünk az a dolgunk, hogy ebben segítsünk nekik. Megérzéseinkre hallgatva, gyermekünk igényeire figyelve meg kell találnunk az egyensúlyt ebben a „húzd meg- ereszd meg” játékban.
Persze ettől még nagy kihívás ez az időszak számunkra is. Gyakran érezzük azt, hogy csődbe jutottunk nevelésügyileg, a gyerek kicsúszott a kezünkből. Ekkor jó módszer, ha visszaidézzük saját kamaszkorunkat. Ha kellő humorérzékkel fogadjuk gyermekünk dolgait, könnyebben tudunk hatni rá.
Amikor azt gondoljuk, hogy őrült a frizurája, botrányos az öltözködése, túl korán akar nemi életet élni, akkor jusson eszünkbe, hogy minket is ezzel vádoltak, mi is ilyenek voltunk. Gondoljunk erre, amikor kritizáljuk és a saját képünkre akarjuk formálni. Jusson eszünkbe: mindenkinek joga van elkövetni a saját tévedéseit, tapasztalatokat gyűjteni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy ezeket a tévedéseket bizonyos határokon belül tartsuk. És be kell vallanunk magunknak, hogy ahhoz, hogy jó szülő módjára tudjunk segíteni kamasz gyermekünknek gyakran saját zavarunkat és gátlásainkat kell legyőznünk.
Legyünk gyermekünk számára elérhetőek, megbízhatóak. Ne akarjuk kioktatni, faggatni. Akkor legyünk ott, amikor ő szeretne beszélgetni. Hallgassuk őt figyelmesen.
Ne gondoljuk, hogy a „tüskés sündisznó” kamasznak nincs szüksége ránk. Bizony, hogy igénylik a beszélgetést, a dicsérő szót. Magyarázzuk el nekik döntéseinket és hallgassuk meg a véleményüket.
Érezzék mindig, hogy otthon biztonságban vannak, számíthatnak ránk, hogy a szülei minden helyzetben mögötte állnak.
Írta: Anna

A gyermekről

Az első 7 évben a természet, az Égiek irányítása alatt kifejleszti a helyes emlékezetét. Csak ezután alakítható, mert addig irányított hatások alakítják.
7-14 évig arra kell ügyelni, hogy bölcs emlékkincset halmozzon fel, és ne kelljen döntenie.
Fejlesszük a hála, a tisztelet, az igazság érzetét példázatokkal, melyeket az emlékkincs megőriz. Minden tapasztalását az Isteni egészhez kapcsolódva magyarázzuk, a természet bőven ad rá módot és lehetőséget.
A gólyamese sem hazugságon alapul, hanem azt szimbolizálja, hogy a csecsemőben a testtel együtt az égből, a szellemi létből is alászállt valami. Alakítsátok át mai tartalmúra ezt a mesét.
A gyermek a lelkével együtt növekedjen, és ezen keresztül tanítsátok meg szemlélni a természetet és az Istenit.
A gyermek érzésvilága hasonlatokkal fejleszthető, hisz Jézus is példabeszédekkel tanított.
Higgy abban, amit a gyerekeknek mondasz!
Diktálta: Krizantén

„Ne csináld!” helyett – így beszélj, hogy értse is

Volt már olyan, hogy valaki azt mondta: „Ne gondolj egy rózsaszín zsiráfra!”, és te azonnal csak azt tudtad elképzelni? Ugye ismerős? Ez nem véletlen. Az elménk képekben dolgozik. Amint kimondunk valamit – akár tiltó formában is –, az agyunk máris elkezdi megjeleníteni a hozzá kapcsolódó képet.

Pontosan így van ez a gyerekeknél is. Ha azt mondjuk: „Nehogy beleess a tóba!”, valójában két dolgot mondunk: a „ne”-t és a „beleesni a tóba”-t. És mit fog ebből megragadni a gyerek képzelete? Természetesen a tóba esést. Nem azért, mert nem figyel ránk, hanem mert így működik az agy.

Sokkal hasznosabb, ha konkrét és pozitív útmutatást adunk. Például: „Maradj a part szélén!”, „Nézz a lábad elé!”, „Figyelj, merre lépsz!” Ezekkel nemcsak megóvjuk őt, hanem segítjük is abban, hogy biztonságosan eligazodjon a világban.

És ugyanez igaz a játszótéren is. Ahelyett, hogy „Ne ess le!”, inkább mondjuk azt: „Kapaszkodj meg jól!”, vagy „Ügyes vagy, tartod magad?”. Ezzel nemcsak a veszélyt kerüljük el, de még erősítjük is a kapcsolatunkat – és az ő önbizalmát is.

Szóval legközelebb, amikor már a „ne” jönne a szánkra, próbáljunk meg egy kicsit átfogalmazni. Nem mindig egyszerű, de a hatása hosszú távon nagyon is érezhető lesz.

Írta: Petre Veronika

Frissített cikk időpontja:

2025. 4.