Körömrágás

A betegség tünetekben jelenik meg. A TÜNETEK TUDATUNK ANYAGBA ZUHANT ÁRNYÉKOLDALAI nem tudatosak számunkra.
Amit nem akarunk megélni, azt kell a tünetekben megtapasztalnunk, megvalósítanunk. A tünet őszintévé tesz. Az emberi egyoldalúságot kompenzálja. A betegség rákényszerít, hogy maradjunk az egység felé vezető úton TEHÁT: a betegség ......
-----ÚT A TELJESSÉGHEZ------ /R. DAHLKE/

A körömrágást kényszerként éljük meg, mely legyőzi a kezek fölötti akaratlagos ellenőrzést. A körömrágás nemcsak gyermekek és fiatalok között gyakori, átmeneti jelenség, igen sok felnőtt is évtizedeken keresztül szenved ebben a meglehetősen nehezen kezelhető szimptómában. Ugyanakkor a körömrágás pszichés háttere teljesen egyértelmű, s az összefüggések felismerése sok olyan szülő segítségére lehet, akinek a gyermeke a körmét rágja. A tiltás, fenyegetés, büntetés ez esetben a leghelytelenebb reakció.
Ami az embernél a köröm, az az állatnál a karom. A karom elsődlegesen a védelmet
és a támadást szolgálja, tehát az agresszió eszköze. Azt, hogy valaki „megmutatja a karmait”, hasonló értelemben használjuk, mint hogy „vicsorítja a fogát”. A köröm harci készséget jelent. A magasan fejlett ragadozók többsége karmát s fogait fegyverként használja. A körömrágás saját agressziónk kasztrációja! Aki saját agressziójától tartva lerágja a körmét, szimbolikusan hatástalanítja saját fegyverét. A rágás során már felhasznál valamennyit saját agressziójából, ezt azonban kizárólag saját maga ellen fordítja: saját agresszióját harapja le. A nők különösen szenvednek a körömrágástól, mert közben csodálják a többi nő hosszú, pirosra lakkozott körmét. A hosszú, pirosra lakkozott körmök különösen szép, világító agressziós szimbólumok – az ilyet kedvelő nők agresszivitásukat gyakran nem is rejtik véka alá. Kézenfekvő, hogy irigykednek rájuk azok, akik nem képesek kiállni agressziójuk s így fegyverük mellett. Aki hosszú, piros körmökre vágyik, azt a mögöttes vágyát önti külső formába, hogy bárcsak ő is merne agresszív lenni.
Ha egy gyermeknél körömrágás lép fel, az azt jelenti, hogy olyan fázisban van, amikor nem meri agresszióját a külvilágban kinyilvánítani. Érdemes azon gondolkodni, hogy a nevelési stílus vagy saját magatartásunk mennyiben kényszeríti a gyermeket arra, hogy agresszióját elfojtsa vagy negatívan értékelje. Az ilyen esetekben meg kell kísérelnünk a gyermek számára olyan életteret teremteni, melyben agresszióját és bűntudatát bátran kiélheti. Az ilyen magatartás azonban többnyire félelmet ébreszt bennünk, hiszen ha az agresszióval kapcsolatosan nem lenne problémánk, gyermekünk sem rágná a körmét. Így valójában az egész család számára egészséges lenne, ha megtanulnánk a külsőségek mögé látni. Ha a gyermek megtanulja, hogyan kell megvédenie magát, ahelyett hogy szülei félelmét respektálja, a körömrágást jószerivel leküzdötte.
Bár a szülők nem vétkesek gyermekeik zavaraiban, kétségtelen, hogy ezek a zavarok mindig a mi problémánkat tükrözik vissza.
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez