Dackorszakról

Gyakorlott szülőtársaim már tudják, hogy csemetéjük valamennyi korszakának meg van a maga szépsége, ugyanakkor a nehézsége is. Egyik ilyen problémás időszak az ún. dackorszak.

Sokan esnek abba a hibába, hogy ezt a viselkedést, mintegy érdekérvényesítő harcként kezelik és megküzdenek gyermekükkel szemben. Ez a hozzáállás nem vezet eredményre, és a helyzet mindig eldurvulhat, vagy feloldatlan konfliktusként továbbkísérthet. Végső esetben megadásra kényszeríti a szülőt, aminek egyenes következménye, hogy a gyerekben kialakul az a beidegződés, hogy mindent el tud érni, csak megfelelő hangerővel kell manipulálnia.

Mit is tehetünk, hogy ezeket a nagy hisztiket és kiborulásokat elkerülhessük?
Vegyük komolyan az önállósodási törekvéseit gyermekünknek. Toleráljuk, hogy sok mindent egyedül akar csinálni, aminek még nem érezzük itt az idejét, és ami gyorsabban menne, ha mi végeznénk el. Tehát a megértést és elfogadást gyakorolva, próbáljunk segíteni neki ebben az igyekezetében. Ne várjuk meg, amíg elégedetlen sírás, később toporzékolás, majd esetleg földhöz vágódás lesz a vége.

Mit tehetünk akkor, ha olyan dologra kíváncsi, ami értékes tárgy, vagy veszélyes tevékenység?
Ez esetben nagyon jól működik az érdeklődés elterelése egy másik tárgy, vagy téma irányába. Sikertelenség esetén próbáljunk türelmes és megfontolt magyarázatot adni, miért korlátozzuk a megismerési szándékát. Vannak gyerekek, akik jó humorérzékkel rendelkeznek, és ezzel lehet oldani a feszültséget.

Semmi esetre se kezdjünk alkudozásba, vagy érzelmi zsarolásba. Törekedjünk arra, hogy ezek a féltett dolgok ne legyenek szem előtt, ne teremtsünk lehetőséget a veszélyes helyzetekre és figyeljünk arra is, hogy ne essünk abba a hibába, hogy egész nap csak tiltó mondatokkal kommunikálunk.

A kineziológiával foglalkozva találkoztam azzal a megállapítással, hogy korlátozó hitrendszereink 70%-át, 3 éves korig gyűjtjük össze, és ezeknek sajnos csak néhány ezreléke szolgálja ténylegesen az életben maradásunkat. Tehát a túlzott óvással, korlátozó neveléssel csak fokozzuk a gyermekeink félelemérzetét, amelyek nem is a megtapasztalásukhoz köthetők, hanem a jövőhöz való hozzáállásukat fogja rontani. A legnagyobb butaságnak tartom azt a mondást, hogy „jobb félni, mint megijedni”. Egyik szerető szülőnek sem lehet vágya az, hogy gyereke a múlt kudarcai, vagy a jövő aggodalmai végett félelemben éljen.

Nem vagyok a híve a mindent szabad és mindent meg kell engedni nevelési elveknek sem. Szükségesek a szabályok, amelyeknek meg kell felelnie a gyerek életkori sajátosságainak és a betartatásában következeteseknek kell maradnunk. Ezt a fajta elvárásunkat viszont nem működtethetjük a szeretet korlátozásával.
Soha nem éreztethetjük a gyerekkel azt, hogy a számunkra helytelen megnyilvánulása, hibája miatt nem szeretjük, csak azt, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlünk (szégyent, sajnálatot, szomorúságot, dühöt stb.) Így nem mutatunk rossz példát érzelmeink elfojtásával sem, és az ő biztonságérzetét, hogy mindenképpen szeretjük, így ezzel megtartjuk.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk a családban nem talál egységes szabályokat, normákat? Mindenképpen tartsuk magunkat következetesen ahhoz, ami a saját követelményünk, és ebben az ismeretében ne ingassuk meg gyermekünket. Ezt tapasztalva egyre ritkábban próbálkozik kicsikarni engedményeket erőszakosan, és precízen megtanulja, hogy kinél meddig mehet el. Persze sokat segítenénk neki azzal, ha ezeket a szabályokat minden családtagunk egyformán alkalmazná.

A türelmünk és elfogadásunk fejlődésében segít, ha megértjük, hogy gyermekeink is önálló szuverén kis lények, akiknek saját érdeklődésük, akaratuk, érzelmi intelligenciájuk van. Tudatosítsuk magunkban, hogy nem a félelmeik fokozása és akaraterejük letörése a célunk, hanem az, hogy felhőtlen gyermekkort biztosítsunk számukra, amelynek hozadéka lehet egy harmonikusabb kamaszkor.
Írta: Györgyi