A mese lélektana 3. – a jó és a rossz

Amikor mi szülők visszagondolunk gyermekkorunk kedves meséire (pl. Grimm mesék) megállapíthatjuk, hogy bennük mind a gonoszság, mind a jóság és erény jelen van. A szereplők egy része jó, másik része rossz, mint az a való életben, az emberekben is tapasztalható. Ez olyan erkölcsi probléma, melyet meg kell oldani.
A gonoszságot szimbolizáló szereplők a történetekben eleinte vonzerővel rendelkeznek pld. óriás, sárkány, varázsló, trónbitorló, de végül is elbuknak és elnyerik méltó büntetésüket. A mesékben mindig a negatív szereplők „húzzák a rövidebbet”, mivel –mint az életben- az a meggyőződés riasztja el a szereplőket, hogy nem éri meg rossznak lenni. Nagy erkölcsi szerepe van a pozitív hősnek, akivel a gyermek azonosulni tud, követi sorsát és küzdelmeit, harcai tanulságosak, amíg a jó el nem nyeri méltó jutalmát.
A gyermek gondolkodását szélsőségesség uralja vagy jók, vagy rosszak a mesealakok, nincs átmenet. A történetekben a testvérek egyike általában buta, a másik okos, szép illetve csúnya stb. Az ellentétes jellemek példáján keresztül tudja a gyermek megérteni a jó és a rossz közötti különbséget. Egy idő után már kialakul a stabil személyiség, amikor majd megérti a kis-ember, hogy választania kell, milyen akar lenni. Ezt a választást könnyíti meg a mesék jellemeinek polarizáltsága.
Fontos, hogy ki kelt a gyerekben rokonszenvet vagy ellenszenvet. Melyik szereplő érthető a számára, ki vonzza be őt, hisz általában azzal tud azonosulni, bele éli magát valamelyik hős szerepébe és olyan akar lenni, mint ő.

Írta: Zsu
Felhasznált irodalom: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó

A mese lélektana 14. –A feladatokkal való szembenézés

„A mese a földi és az egyszerű kezdetektől a fantasztikus események felé halad. Bármilyen nagy kitérők is legyenek benne, a történet fonala – szemben a gyermek naiv képzeletével vagy egy álommal – soha nem vész el. A mese a csodák világában tett utazás végén a gyermeket megnyugtató módon visszavezeti a valóságba. Ebből a gyermek megtanulja azt, amire jelen fejlődési stádiumában a legnagyobb szüksége van: hogy semmi baj nem származik abból, ha a képzelete egy ideig magával ragadja – de valóban csak egy ideig, és nem állandóan. A történet végén a hős visszatér a valóságba – a boldog, de csodák nélküli valóságba.
Ahogy az álomból felfrissülve ébredünk, és jobban szembe tudunk nézni valóságos feladatainkkal, ugyanúgy a mesehős is, amikor a történet végén visszatér a való világba, jobban és sikeresebben szembe tud nézni az élettel.
A legújabb álomkutatás (1976!) kimutatta, hogy ha valaki alhat ugyan, de álmodni nem engedik kevésbé sikeresen birkózik meg a valóság problémáival; tudattalan problémáit nem tudja álmokban feldolgozni, és ez érzelmileg megzavarja. Egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyerekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel.
Ha a gyermek álmai olyan bonyolultak volnának, mint a normális, intelligens felnőtteké, melyekben a rejtett tartalmak részletesen kidolgozva jelennek meg, akkor a gyermeknek nem volna olyan nagy szüksége a mesékre. Másrészt viszont, ha a felnőtt gyermekkorában nem ismerte volna a meséket, álmainak tartalma és jelentése szegényebb volna, és kevésbé segítenének neki abban, hogy le tudja gyűrni élete problémáit.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 65. oldal

A mese lélektana 13. – Kárpótlás a testi fogyatékosságokért

„A mesehős olyan testi adottságokkal rendelkezik, melyek segítségével csodálatos tetteket vihet végbe. A vele való azonosulás képzeletben bármelyik gyermeknek kárpótlást nyújthat a vélt, vagy valóságos testi fogyatékosságokért. A gyermek elábrándozhat arról, hogy a hőshöz hasonlóan felmászik az égbe, legyőzi az óriásokat, megváltoztatja a külsejét, ő lesz a leghatalmasabb vagy a legszebb ember – röviden: azt csinál a testével, amit csak akar. Ha a legnagyratörőbb vágyait képzeletben ezen a módon kielégítheti, könnyebben kibékül saját, valóságos testével. A mese még sugallja is a gyermeknek a valóságnak ezt a fajta elfogadását, hiszen bármilyen testi változásokon esik is át a mese hőse, a történet végén újra egyszerű halandó lesz belőle. Amikor a mese véget ér, már szó sincs a hős földöntúli szépségéről vagy erejéről. Ha a mese hőse a történet végére megszerzi magának az igazi identitást (és ezzel együtt a belső biztonságot önmagával, testével, életével, társadalmi helyzetével kapcsolatban), boldogan belenyugszik sorsába, és azontúl már nincs benne semmi rendkívüli.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 59. oldal

A mese lélektana 12. –Becsapjuk, vagy nem?

„Sok felnőtt, kinek számára a gyermek világfelfogása már teljesen idegen, a mesék megoldásait helytelennek tartja, és ellenzi, hogy a gyermeket ilyesmivel „félrevezessék”. A racionális magyarázatok viszont általában érthetetlenek a gyermek számára, hiszen még nem képes az elvont gondolkodásra. A felnőtt azt hiszi, hogy a tudományosan helyes válasszal tisztázza a dolgokat, holott az ilyen magyarázatok csak nyomasztják, összezavarják, és szellemileg megbénítják a gyermeket. A gyermek csak abból a meggyőződésből meríthet biztonságot, hogy érti, amit előzőleg nem értett – és soha nem abból, hogy olyan tényeket közölnek vele, melyek új bizonytalanságokat szülnek benne. Ha elfogad egy ilyen választ, felmerül benne, hogy talán nem jól kérdezett.
Soha ne felejtsük el tehát, hogy a gyermeknek csak olyan magyarázatot szabad adni, melyet tudása és érzelmi állapota alapján megért. Ha elmondjuk neki, hogy a föld a világűrben lebeg, és a tömegvonzás hatására a nap körül kering, de azért nem esik bele a napba, mint ahogy az ember a földre esik – ezt zavarosnak fogja találni. Tapasztalatból tudja, hogy minden áll valamin, hogy mindent tart valami. A föld helyzetét a világűrben csak akkor fogja jobban megérteni, ha a magyarázat erre a tapasztalati tudásra alapozódik. Még fontosabb azonban ennél, hogy biztonságérzetéhez szüksége van arra az elképzeléshez, hogy a világ szilárdan áll a helyén. Ezért aztán jobban megfelel neki a mítoszok világmagyarázata, vagyis hogy a föld egy teknősbéka hátán nyugszik, vagy hogy egy óriás tartja a vállán.
Az ilyen nézetek egyáltalán nem akadályozzák meg az embert abban, hogy később egy racionálisabb világmagyarázatot alakítson ki magában, viszont biztonságot nyújt neki ott és akkor, ahol és amikor arra a legnagyobb szüksége van, méghozzá olyan biztonságot, amelyből a kellő időben aztán kisarjadhat a valóban racionális világkép.
… főként Piaget eredményei meggyőzően bizonyítják, hogy a kisgyermek két fontos elvont fogalmat nem képes megérteni, nevezetesen a mennyiségek állandóságát és a megfordíthatóság fogalmát. Pl. azt, hogy egy adott mennyiségű víz a keskeny edényben magasra emelkedik, a széles edényben pedig alacsony szinten marad; vagy azt, hogy a kivonás megfordítja az összeadás folyamatát. Amíg az ehhez hasonló elvont fogalmakat nem képes megérteni, csak szubjektív módon foghatja fel a világot. A tudományos magyarázatok felfogáshoz objektív gondolkodásra van szükség. Az elméleti kutatások, és a kísérletek egyaránt azt igazolják, hogy iskoláskor alatt egyetlen gyermek sem érti meg igazán a fenti két fogalmat, melyek nélkül az elvont gondolkodás elképzelhetetlen. ”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 50-52. oldal

A mese lélektana 11. – Ki vagyok én?

„A gyermek mihelyt járni kezd és felfedező útra indul, töprengeni kezd saját kilétének a kérdésén. Amikor tükör elé áll, nem tudja, hogy vajon önmagát látja-e, vagy hogy egy hozzá hasonló másik gyermek áll-e az üveg mögött. Megpróbálja kinyomozni, hogy ez a másik gyermek valóban minden tekintetben olyan-e, mint ő. Fintorog, ide-oda forog, elmegy a tükör elől, aztán hirtelen visszaugrik, hogy lássa, vajon a másik is elment-e, vagy még ott van. Még csak hároméves ugyan, de máris a személyiség identitásának nehéz kérdésével áll szemben.

A gyermek azt kérdezi önmagától: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan keletkezett a világ? Ki teremtette az embert és az állatokat? Mi az élet célja? Igaz, nem elvontan vizsgálja ezeket az életfontosságú kérdéseket, hanem ahogy számára fölmerülnek. Nem az aggasztja, hogy van-e igazság a földön, hanem az, hogy vele igazságosan bánnak-e. Az érdekli, hogy ki, vagy mi sodorhatja-e őt bajba, és hogy mi mentheti meg ettől. Léteznek-e jóakaratú hatalmak a szülein kívül? És vajon a szülei jóakaratú hatalmak-e? Hogyan fejlessze önmagát és miért? Van-e számára még remény, ha valamit rosszul csinál? Miért történnek vele ilyesmik? Milyen következményei lesznek ennek a jövőben? A mesék válaszolnak ezekre a nyomasztó kérdésekre, melyek jelentős részben épp a mesék hatására fogalmazódnak meg a gyermekben.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 49-50. oldal

A mese lélektana 10. – kapcsolat az élettelen világgal

„Az írásos kultúrával nem rendelkező népekhez hasonlóan (de sok fejlettebb kultúrájúhoz hasonlóan is), a gyermek abban a hitben él, hogy kapcsolata az élettelen világgal jellegét illetően megegyezik az élő, emberi világhoz fűződő kapcsolatával: a számára kedves és szép tárgyat pontosan úgy öleli magához, mint az anyját; az ajtót, amelyik megütötte, pedig megveri.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szép és kedves tárgyat azért is öleli, mert meggyőződése, hogy az éppúgy szereti, ha ölelik, mint ő maga; az ajtót pedig azért bünteti, mert biztos abban, hogy az ajtó szándékosan ütötte meg őt, vagyis rosszat akart neki.
Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertáskorig animisztikus marad. Noha a szülők, és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek, és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak, és mert nem akar nevetséges lenni – a szíve mélyén a gyermek másképp gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magába, ahol a racionalitás már nem fér hozzá; a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják.
A nyolcéves gyermek szerint (Piaget egyik példáját idézem) a nap él, mert fényt ad (és tegyük hozzá, azért ad fényt, mert neki így tetszik). A gyermek animisztikus gondolkodása szerint a kő azért él, mert amikor legurul a lejtőn, mozog. Még egy tizenkét és fél éves gyermek is azt hiszi, hogy a patak akarattal rendelkező élőlény, mert a víz folyik benne…”
„A gyermek számára tárgyak és élőlények között nincs éles választóvonal; és ami él, az nagyjából úgy él, mint mi. Ha nem értjük a sziklák, a fák, az állatok beszédét, ez azt mutatja, hogy nem vagyunk eléggé fogékonyak. A gyermek miközben megpróbálja megérteni a világot, ésszerűnek tartja, hogy azok a tárgyak, melyek felkeltik a kíváncsiságát, válaszoljanak is a kérdéseire. És mivel a gyermek énközpontú, elvárja, hogy az állatok a számára fontos dolgokról beszéljenek, mint a mesében is, és mint ahogy ő maga beszél a saját valódi vagy játék állataihoz. A gyermek szentül hiszi, hogy az állat megérti őt, és vele érez, még ha nem mutatja is ki.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 48-49. oldal

A családi élet buktatói

Annak érdekében, hogy felkészülhessünk a párkapcsolati és a családi élet buktatóira, leírom azokat az időszakokat, amelyekben ez lehetséges. Úgy gondolom, ha tudunk a lehetséges buktatókról, akkor felkészülhetünk rá, és nem esünk olyan könnyen bele, vagy legalább is megállapíthatjuk, hogy ez az amiről olvastam, és nem vagyok vele egyedül. Már más is átélte ezt, valószínűleg nekem is sikerül jól kikerülni belőle.

A Hill-féle normál krízisek:

1. Az újonnan házasodott pár családja
2. A gyermeket váró és a csecsemős család (0-3 év)
3. A kisgyermekes család (3-6 év)
4. Az iskolás gyermeket nevelő család
5. A serdülőt nevelő család
6. A felnövekedett gyermeket kibocsátó család
7. A magukra maradt, még aktív szülők családja
8. Az inaktív, idős házaspár családja

A család minden életciklusának jellegzetes problémái vannak. De a felsorolt normál krízisektől függetlenül léteznek olyanok, amelyek folyamatosan jelen vannak, vagy csak időnként fordulnak elő.
Ilyenek pl.
A családtagok egyéni pszichés problémái: kisebbrendűségi érzés, szorongás, bűntudat, függőség, személyiségzavarok stb.
Aktuális konfliktusok: házastársak között, szülő-gyermek között
Anyós, sógornő kapcsolati zavarok
Társadalmi döntések, intézkedések családi szinten problémákat okozhatnak. Pl. munkanélkülivé válás, elszegényedés

1. Az újonnan házasodott pár családja

Jogosan merül fel a kérdés, miért tekintik krízishelyzetnek a házasságkötés utáni időszakot. Krízishelyzet, hiszen mindkét fél számára új helyzet, új élet kezdődik. Új szerepet és normákat jelöl ki számukra a házasság, amiket eddig akár büntetlenül meg is szeghettek, de mostantól már nem hagyhatnak figyelmen kívül. Talán az elköteleződéstől való félelem miatt hazánkban egyre csökken a házasodási kedv, és egyre későbbre tolódik a házasságkötési életkor is.
„Az első években a legfontosabb feladat a közös élet külső-belső kereteinek kiépítése, a közös életmód kialakítása.
Két ember együttélése egy családként óriási vállalkozás, még a legideálisabb feltételek mellett is nehéz. Az összecsiszolódáshoz feltétlenül szükség van a kölcsönös vonzalomra, mind két személy érettségére, kommunikációs készségére.
Gyakran megnehezíti a fiatalok dolgát a modell, a minta sérült, hiányos volta, a tradíciók meggyengülése. Sokszor ők maguk is csonka, esetleg problémákkal, betegségekkel terhelt családból származnak, amit nem kívánnak követni. Az új családmodell kialakítása ezért tőlük nagyobb erőfeszítést igényel.”
Régen a nagy családokban a minta adott volt, a szerepek jól körülhatároltak, kijelöltek voltak, és ezek biztonságérzetet adtak a családtagoknak. Ma a sok válás miatt több családban hiányzik az apa-, férfi-, férjmodell is.
A házasságra való felkészülésben meg kell említeni a mesék hiányosságát. A mesék a gyermek személyiségének alakulásában, értékrendjének kialakulásában segítenek. De a házassággal kapcsolatban hiányosak, hisz csak addig tartanak, amíg a királylány kezét elnyerik a királyfik. De arról nem szól, ami ez után következik. Csak annyi, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. „A horkoló, piszkos zoknit az ágy alá dobáló „királyfiról” és az esetleg főzni, mosni, rendet tartani nem tudó vagy önmagát túlzottan megvalósítani akaró, vagy hisztiben jártas „királykisasszony” együttéléséről már semmit nem tudunk. S ami a legfontosabb, azt sem tudjuk, hogyan éltek mégis életük végéig együtt és boldogan.”
A gond az, hogy a fiatalok nagy részének fogalma sincsen, hogyan kell élni a házasságkötés után. A felsorolt feltételek még nehezítik az egymással való összecsiszolódást (Komlósi):
§ a megoldatlan lakáskörülmények
§ a hajszolt munkatempó – ezáltal a közös együttlétek ritkulnak
§ a fizikai, erkölcsi erőfeszítés, ami egy idő után a házasság kiüresedéséhez vezethet
§ az esküvő után hamar, átlagosan 1,5 éven belül érkezik az első gyermek
§ a következő gyermek, a testvér érkezése is korai.

„A házastársi összhang kialakításához szükséges a fontos kérdésekben való egyetértés, a közös érdeklődési terület, a kölcsönös bizalom nyílt és gyakori kifejezése.
Ahhoz, hogy a fiatal érett személyiségként lépjen házasságra két igen fontos feltétel kell:
egy korábbi sikeresen megoldott intim kapcsolat, amelyben megtapasztalhatta az örömet, bánatot, az elfogadottságot, a csalódást. Megtanult elkezdeni, fenntartani és szükség szerint befejezni egy kapcsolatot.
meghatározó a kora gyermekkori anya-gyermek kapcsolat, melyben az ember megtapasztalhatja a teljes elfogadottságot, a szerető, segítő, támogató kapcsolatot, és ahol az ősbizalom légkörében megtanulja a bizalmat, ami által későbbi kapcsolataiban nyíltan, bizalommal tud működni. Ha ez a korai kapcsolat sérült, vagy hiányzik, személyisége is sérültté válhat, kapcsolataiban túlzottan érzékeny, sérülékeny, gyanúsítgató, féltékeny lehet.”

Felhasznált irodalom: egyetemi jegyzet, Szabóné Kármán Judit: Családgondozás – krízisprevenció 2003, Medicina Könyvkiadó

A mese lélektana 9. – itt szabad túljárni a felnőttek eszén

(A 8. részre vannak benne utalások)

„A gyermekben a megértés helyét még a cselekvés foglalja el, és ez annál inkább így van, minél erősebbek az érzései. Lehet, hogy felnőtt hatására másképp fogalmaz, de valójában nem azt gondolja, hogy az ember azért sír, mert szomorú, hanem csak azt, hogy sír. Az ember nem azért verekszik, tör-zúz, vagy némul el, mert dühös, hanem csak teszi, amit tesz. Hogy kiengesztelje a felnőttet, megtanulhatja ugyan, hogy cselekedetét így magyarázza: „azért csináltam, mert dühös vagyok” – ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a gyermek a dühét nem a dühnek éli meg, hanem valami késztetésnek arra, hogy üssön, romboljon vagy elnémuljon. Csak a pubertáskorban kezd tisztába jönni érzelmeivel, csak akkor jut el oda, hogy ne azonnal cselekvéssel, vagy annak szándékával reagáljon.
A tudattalan folyamatokat a gyermek számára csak olyan képek tehetik lehetővé, melyek közvetlenül a tudattalanjához szólnak. Ilyen képeket hívnak elő a mesék. A gyermek nem azt gondolja, hogy „ha anya visszajön, akkor boldog leszek”, hanem azt, hogy „adok neki valami ajándékot” – és így gondolkodik az ifrit is: „Aki kiszabadít, gazdaggá teszem.” A gyermek nem azt gondolja, „olyan mérges vagyok, hogy megölöm ezt az embert”, hanem „ha találkozom vele, megölöm”. Ha egy valóságos személy beszélne vagy cselekedne így, az akkora szorongást ébresztene a gyermekben, ami a megértést lehetetlenné tenné. Az ifritről viszont tudja, hogy képzeletbeli alak, tehát motívumait nem kell közvetlenül magára vonatkoztatnia, könnyebben megértheti, mi mozgatja.
Ahogy a gyermek gondolatban tovább szövögeti a történetet – ha nem teszi, elvész a mese legfőbb értelme –, egyszer csak ismerősnek kezdi érezni, ahogy az ifrit a bezártságra és a frusztrációra reagál, és ez az első lépés ahhoz, hogy saját hasonló lépéseit felismerje. És mivel éppen egy mese, egy Seholsincs országban játszódó történet ismerteti meg ezekkel a viselkedési mintákkal, gondolatban szabadon mozoghat ide-oda az „igaz, az ember így érez, és így cselekszik” és a „nem igaz, ez csak mese” végletei között, attól függően, mennyire tudja már felismerni ezeket a folyamatokat önmagában is.
A legfontosabb az, hogy mivel a mese garantálja a szerencsés befejezést, a gyermek bátran fantáziálhat, mert tudja bármit találjon is ki – azaz bárhogy formálja is tudattalanja a mese szövetét –, ő is „boldogan él az idők végezetéig”.
A történet fantasztikus túlzásai – például a századokig tartó rabság a palackban – hihetővé és elfogadhatóvá teszi azokat a reakciókat, amelyek egy realisztikus szituációban, mint amilyen a szülők távolléte, nem volnának azok. Pedig a gyermeknek a szülő távolléte örökkévalóságnak tűnik, hiába is bizonygatja utána az anyja, hogy csak fél órára ment el.
A gyermek öntudatlanul is örömét leli a mesében, mert megfenyegeti mindazokat, akik őt magát is „palackba zárhatják”. A modern mesékben sokszor előfordul, hogy egy gyermek túljár a felnőtt eszén. De ezek a történetek túlságosan leplezetlenek, és ezért nem nyújthatnak képzeletbeli megkönnyebbülést a felnőttek nyomasztó fennhatósága alatt élő gyermeknek; sőt meg is rémiszthetik, hiszen biztonsága mégiscsak azon nyugszik, hogy a felnőtt okosabb nála, és meg tudja védeni.
Ezért fontos, hogy a mesében nem egy felnőtt, hanem egy szellem vagy óriás jár pórul. A gyermeknek tetszik, ha azt mondjuk neki, hogy túljárhat a felnőttek, akár a szülei eszén is, ám ez egyben szorongással tölti el, hiszen ha ez igaz, miféle védelmet nyújthatnak neki az ilyen könnyen rászedhető emberek. De mivel az óriás képzeletbeli alak, a gyermek bátran fantáziálhat arról, hogy legyőzi, sőt akár meg is öli, mert közben nem veszélyezteti jó kapcsolatát az igazi felnőttekkel, védelmezőivel.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 34-36. oldal

A mese lélektana 8. – a szülők távollétének hatása a gyermekre

„Az Ezeregyéjszaka egyik meséje, „A halász és az ifrit” csaknem a teljes skáláját tartalmazza azoknak a mesei motívumoknak, amelyek egy óriás és egy halandó ember küzdelmét mondják el. Ez a téma valamilyen formában minden kultúrában felbukkan, hiszen a gyermekekben mindenütt feszültségeket okoz a felettük gyakorolt szülői hatalom. (Európai nyelveken ez a téma „A palackba zárt szellem” című Grimm mese változatban a legismertebb.) A gyerekek tudják, hogy ha nem teljesítik a felnőttek parancsait, haragjuktól egyféleképpen menekülhetnek meg: ha túljárnak a felnőtt eszén.
„A halász és az ifrit”-ben a szegény halász négyszer veti hálóját a tengerbe. Először egy döglött szamarat, másodszor iszappal teli fazekat, harmadszor még ennél is kevesebbet, üveg- és cserépdarabokat talál a hálójában. Negyedszerre egy rézedényt fog ki a tengerből. Amikor kinyitja, hatalmas felhő száll ki belőle, a felhőből pedig egy óriási ifrit (dzsinn) alakja bontakozik ki. Hiába könyörög a halász, az ifrit meg akarja ölni. A halászt ravaszsága menti meg; felbosszantja az ifritet: nem hiszi el, hogy óriás létére belefér a parányi edénybe, mire az ifrit bizonyítani akar, és visszabújik az edénybe. Ekkor a halász gyorsan bedugaszolja, lepecsételi, és visszadobja a tengerbe.

A felnőtt logika szerint minél hosszabb a rabság, annál nagyobb hálával tartozik a fogoly a szabadítójának. Az ifrit azonban ezt máshogy látja: „Száz évig feküdtem a tenger fenekén, és ez alatt az idő alatt szüntelenül ezt gondoltam: »Aki engem innen kiszabadít, örök életére gazdaggá teszem.« De eltelt a száz esztendő, de nem jött senki, hogy kimentsen. Aztán újabb száz esztendő szállt el fölöttem, miközben azt mondogattam magamban: »Aki engem innen kiszabadít, annak föltárom a föld valamennyi kincsét« – de senki sem szabadított ki. Amikor pedig további négy száz év vonult el felettem, így szóltam: »Aki engem kiszabadít a palackból, annak teljesítem három kívánságát« – de nem szabadított ki senki. Ekkor nagy haragra gerjedtem, és eltökéltem magamban, hogy aki most kiszabadít, azt megölöm… ”
Pontosan ezt éli át a kisgyermek is, amikor „elhagyják”. Először arra gondol, milyen boldog lesz, amikor anyja hazajön; vagy ha büntetésül szobájába küldték, hogy fog örülni, ha kijöhet, és hogy fogja anyja kedvét keresni. De ahogy múlik az idő, egyre dühösebb lesz, és szörnyű bosszút akar állni azokon, akik megbüntették. Lehet, hogy a valóságban nagyon boldog lesz, amikor anyja visszatér vagy a büntetést feloldják, de ez nem változtat azon, hogy gondolatban ő is jutalmaz és büntet. Ezért az ifrit fogadalmainak változása a gyermek számára átélhető pszichológiai igazság.
Az érzelmeknek ezt a változását élte át egy hároméves kisfiú, amikor szülei több hétre külföldre utaztak. Ezt megelőzőleg is már jól tudott beszélni, és a szülők távolléte alatt gondozónőjével és másokkal továbbra is beszélgetett. De amikor a szülők hazatértek, két hétig sem hozzájuk, sem másokhoz sem szólt egyetlen szót sem. Abból, amit a gondozónőjével beszélt, kiderült, hogy szülei távollétének első napjaiban nagy várakozással gondolt a viszontlátásra. Az első hét végén azonban arról kezdett beszélni, mennyire haragszik rájuk, hogy elmentek, s hogy fogja nekik ezt ő visszaadni. Egy hét múlva már meg sem említette a szüleit, s dühbe gurult, ha valaki szóba hozta őket. Amikor anyja és apja végül megérkezett, a gyermek szó nélkül elfordult tőlük, s minden békítő kísérlet ellenére hideg és elutasító maradt. Hetekig tartott, amíg a szülők – a gyermek kínzó állapotát mélyen átérezve – elérték, hogy a kisfiú ismét a régi lett. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával a gyermek haragja nőttön-nőtt, s végül már attól félhetett, ha vad elemi erejű haragjának utat enged, elpusztíthatja szüleit, vagy a megtorlás kihívásával önmagát. A beszéd megtagadása védekezés volt: így óvta meg magát és szüleit tomboló haragja következményeitől.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 32-33. oldal

A mese lélektana 7. – a mesemotívumok

„A mesemotívumok nem neurotikus tünetek, melyeket jobb, ha megértünk, hogy aztán meg is szabadulhassunk tőlük. A gyermek ezeket a motívumokat csodásnak tartja, mert a legmélyebb érzései, reményei és szorongásai találnak bennük visszhangra, és nem kell őket ízekre szedni egy számára felfoghatatlan racionalitás hideg fényében. A mesék épp azért gazdagítják, épp azért vonják bűvkörbe a gyermek életét, mert az maga sem tudja pontosan, hogyan hatott rá a varázs.”

„A mese az egyetlen irodalmi műfaj, amely utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, és hogyan találja meg helyét az életben; ráadásul még azt is elmondja, milyen tapasztalatokra van szüksége jelleme továbbfejlesztéséhez. A mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti – de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. A mese továbbá azt ígéri, hogyha valaki elindul ezen a félelmetes és kockázatos úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, és végül eléri célját. De arra is figyelmeztet, hogy a gyávákra és kishitűekre, akik visszariadnak énjük felfedezésének kockázatától, sivár élet vár – ha ugyan nem történik valami nagyobb bajuk.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 23, 27-28. oldal

A mese lélektana 6. – a mesék kiválasztása

„Mivel nem tudhatjuk, hogy a gyermeknek melyik életkorban melyik mese jelenti a legtöbbet, nem dönthetjük el, hogy a sok mese közül melyiket mikor mondjuk el neki. Ezt csak maga a gyermek döntheti el, mert csakis ő tudja, hogy a mese milyen erős érzelmeket kelt benne, és hogy mit hív elő tudatából és tudattalanjából. A szülő persze általában azt a mesét meséli vagy olvassa fel először gyermekének, amelyik tetszik neki, vagy amelyiket gyermekkorában maga is szeretett. Ha a gyermeket nem köti le a történet, ez azt jelenti, hogy életének ebben a szakaszában ezek a motívumok és témák még nem fontosak számára. Ilyenkor az a legjobb, ha másnap este valami mást mesélünk neki. Hamarosan úgy is megtudjuk, ha valamelyik mese fontos lesz számára, mert spontán reakciókat vált ki belőle, és mert újra és újra hallani szeretné. Ha minden jól megy, a gyermek lelkesedése átragad a szülőre is, a mese neki is fontos lesz, ha másért nem, akkor azért, mert gyermeke annyira szereti. Végül eljön az idő, amikor kedvenc meséjéből a gyermek már mindent magába szívott, vagy már más problémák foglalkoztatják, melyeket más mesék fejeznek ki érzékletesebben. Ilyenkor egy ideig nem érdekli a régi mese, sokkal jobban élvezi az újat. A mesék kiválasztásában legjobb, ha mindig követjük a gyermek kívánságait.

Fontos!
Ha a szülő rá is jön, hogy gyermekének miért fontos érzelmileg egy bizonyos mese, ezt ajánlatos magában tartania. A kisgyermek leglényegesebb tapasztalatai és reakciói tudatalattiak, és így is kell maradniuk mindaddig, amíg a gyermek korban és értelmi fejlődésben bizonyos érettséget el nem ér. Értelmezni egy ember tudattalan gondolatait, tudatosítani, amit nem kíván tudni, mindig erőszakos betolakodás, s különösen a gyermek esetében az. Amilyen sokat jelent a gyermeknek, ha érzi, hogy szülei osztoznak érzelmeiben, mert ők is élvezik kedvenc meséjét, legalább olyan fontos számára, hogy legbelsőbb gondolatait még szülei is csak akkor ismerhetik meg, ha ő úgy dönt, hogy feltárja őket előttük. Ha a szülő ilyenkor elárulja, hogy már ismeri őket, megfosztja gyermekét attól, hogy megajándékozhassa őt legbensőbb, legféltettebb titkával. Ráadásul, ha a szülő olvasni tud titkos gondolataiban, és előbb ismeri rejtett érzéseit, mint ő maga egyébként is nagy hatalma korlátlannak, mi több, fenyegetően nyomasztónak fog látszani gyermeke szemében.
Ha pedig megmagyaráznánk a gyermeknek, hogy a mese miért olyan magával ragadó, szétrombolnánk a mese varázsát, ami nagyrészt éppen abból fakad, hogy a gyermek nem egészen érti, miért tetszik neki annyira. Varázserejétől megfosztva a mese már nem képes segíteni a gyermeknek abban, hogy maga vívja meg harcait, hogy egyedül oldja meg azt a problémát, amelyre éppen a mesében ismert rá. A felnőttek magyarázatai, bármilyen helytállóak legyenek is, megfosztják egy fontos lehetőségtől, vagyis nem érezheti, hogy sok-sok újrahallgatás és töprengés után maga birkózott meg egy nehéz feladattal. Az ember úgy nő fel, úgy találja meg élete értelmét és belső biztonságát, hogy személyes problémáit megérti, és a maga erejéből oldja meg, és nem úgy, hogy mások magyarázzák meg neki.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 22-23. oldal

A mese lélektana 5. – nem csak kicsiknek

„ A „Jancsi és Juliska” elemzésénél például hangsúlyozom a gyermek megkapaszkodási vágyát abban az időszakban, amikor már le kellene válnia szüleiről, valamint a mézeskalács ház gyönyöreivel szemben az ellenállás fontosságát, vagyis a primitív oralitás meghaladásának szükségességét. Ebből arra lehet következtetni, hogy ez a mese annak a gyermeknek nyújtja a legtöbbet, aki éppen első önálló lépéseit készül megtenni a világban. Testet ad szorongásainak, de egyben meg is nyugtatja, mert félelmei még a legtúlzottabb formákban is – félelem attól, hogy megeszik – alaptalannak bizonyulnak: a gyermekek végül győznek, és a legádázabb ellenség – a boszorkány – teljes vereséget szenved. Okkal állíthatnánk tehát, hogy ez a mese abban az életkorban a legvonzóbb és a legértékesebb a gyermek számára, amikor a mesék elkezdik kifejteni jótékony hatásukat, vagyis négy-öt éves korban.
Csakhogy a szeparációs szorongás – az elhagyástól való félelem –, valamint az éhezéstől való félelem és az ezzel járó orális mohóság nem korlátozódik egy meghatározott fejlődési szakaszra. Ilyen félelmek a tudattalanban minden életkorban megtalálhatók, ez a mese tehát tanulsággal, bátorítással szolgálhat jóval idősebb gyermekeknek is. Ami azt illeti idősebb korban sokkal nehezebb tudatosan beismerni a szeparációs félelmet vagy az orális mohóságot; hagyni kell tehát, hogy a mese a nagyobb gyermek tudattalanjához is szólhasson, hogy az ő tudattalan szorongásain is enyhíthessen, mielőtt azok egyáltalán tudatossá válhatnának.
Ugyanennek a mesének más vonásai az idősebb gyermeknek adhatnak biztonságot és útmutatást. Egy lányt serdülőkora elején igézett meg „Jancsi és Juliska”; erőt és vigaszt merített belőle, újra és újra elolvasta, beleszőtte álmodozásaiba. Kisgyermek korában valamivel idősebb bátyja volt kettőjük között a domináns. Ő mutatta számára, mondhatni, az utat, akár Jancsi, amikor kavicsokat szórt el, hogy húgával együtt hazataláljon. A lány serdülőkorában is sok mindenben bátyjára hagyatkozott, s megnyugtatta, hogy a mesében is hasonló a helyzet. Ugyanakkor azonban tiltakozott is bátyja dominanciája ellen. Önállósodási törekvései akaratlanul is Jancsi alakja köré fonódtak. A mese egyrészt azt sugallta tudattalanjának, hogy ha Jancsit követi, lemarad, és nem jut előre, másrészt pedig azt hangsúlyozta, hogy eleinte ugyan Jancsié volt kettőjük közül a vezető szerep, végül mégis Juliska vívta ki mindkettőjük számára a szabadságot és függetlenséget, hiszen ő győzte le a boszorkányt. A lány aztán felnőttkorában értette meg, milyen sokat segített neki ez a mese abban, hogy megszabadulhatott a bátyjához fűződő függőségi viszonytól, mivel meggyőzte, hogy a korai függőség nem áll útjában a későbbi felülkerekedési lehetőségnek. Így kisgyermekkorának fontos meséje egészen más okból serdülőkorában is hasznára vált.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 20-21. oldal

A mese lélektana 4. – a belső konfliktusok

„A modern gyermekirodalom java része kirekeszti a primitív ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat, és így a gyermek nem kap segítséget, nem tudja mit kezdjen velük. Pedig része van bennük: a magány és az elszakadás kétségbe ejti, gyakran halálos félelmet érez. Ezeket az érzéseit szavakban legtöbbször nem tudja kifejezni, legfeljebb közvetett módon: fél a sötétségtől vagy valamilyen állattól, félti testi épségét. A szülő, ha észreveszi gyermekében ezeket a félelmeket, kényelmetlenül érzi magát, és mivel maga is szorong, úgy akarja megszüntetni gyermeke félelmeit, hogy semmibe veszi, vagy lekicsinyli őket.
A mese viszont nagyon komolyan veszi ezeket az egzisztenciális félelmeket és dilemmákat, és néven nevezi őket, nyíltan kimondja, hogy az ember igényli a szeretetet, és fél attól, hogy semmibe veszik, szereti az életet, és fél a haláltól. Azonkívül megoldásokat is javasol, olyan szinten, amit a gyermek is megért. Az örök élet utáni vágy kérdését például néha egy-egy zárómondatban veti fel: „Még ma is élnek, ha meg nem haltak”, vagy máshol: „Attól fogva boldogan éltek egész életükben.” Ez azonban egy pillanatig sem áltatja a gyermeket azzal, hogy örökké élni lehetséges. Viszont jelzi, hogy csupán egyvalami feledtetheti el velünk az elmúlást, ha maradéktalanul boldog kapcsolatot alakíthatunk ki egy másik emberrel. Ha ezt létrehoztuk – tanítja a mese –, az érzelmek és a kapcsolatok biztonsága és tartóssága tekintetében mindent elértünk, amit ember elérhet; és egyedül ez oszlathatja el félelmünket a haláltól. A mese azt is kimondja, hogy annak, aki megtalálta a felnőttkori igaz szerelmet, már nem kell vágyakoznia az örök élet után. Erre utal az ilyen típusú befejező mondat: „Azután még sokáig éltek, örömben és boldogságban.”
Aki az ilyen befejezést irreális vágyteljesítésnek tekinti, tökéletesen félreérti a meséket, és nem veszi észre a gyermekhez szóló fontos mondanivalót. Ezek a mesék azt mondják a gyermeknek, hogy ha valakinek sikerül igazi interperszonális kapcsolatot kialakítania, megszabadulhat a kínzó szeparációs szorongástól /elhagyástól való félelem/(ami sok mesében jelen lévő, de végül mindig megoldódó alapmotívum). Továbbá azt is kimondják, hogy ez a befejezés csak akkor lehetséges, ha – ellentétben a gyermek elképzelésével és vágyaival – el tud szakadni anyjától. Aki úgy akar megmenekülni a szeparációs szorongástól és a halálfélelemtől, hogy görcsösen a szüleibe kapaszkodik, azt végül könyörtelenül elkergetik, mint Jancsit és Juliskát.
A mesehősnek (a gyermeknek) ki kell lépnie a világba, ha meg akarja találni helyét, és ha meg akarja találni azt az embert, akivel azontúl boldogan élhet majd, vagyis úgy, hogy soha többé nem kell átélnie szeparációs szorongást. A mese jövőre orientált, és rávezeti a gyermeket – tudata és tudattalanja számára egyaránt érthető nyelven –, hogy lemondjon infantilis függőségi vágyairól, és önálló, független életet alakítson ki.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 15-16. oldal

A teljesség igénye nélkül a mese fontosságáról néhány szó

" A mese gyermekeink mindennapi lelki tápláléka...
Azért kell mesélni, mert a kisgyermek lelki, és testi egészsége követeli ezt meg.
... A kisgyermekkorban hallott mesék olyan mintát adnak, melyek a kamaszkoron túl is elkísérik a gyerekeket és segítenek a valóságos élethelyzetek meg-,és feloldásában."(Vekerdi Tamás)

A mese hallgatása nem ugyanaz, mint a mese, rajzfilm nézése. Sőt!!! A mesét a Szülő meséli, megnyugtató a jelenléte, a gyermek érzi, hogy fontos, hiszen csak neki szól a mese. A mesehallgatás, olyan lelki folyamatokat indít be, melyekre szükség van az egészséges fejlődéshez.
Már a pici csecsemőnek is mesélhetünk, még ha nem is érti. Néhány szóval elmondhatjuk mi történt vele aznap. Amikor már ül a baba és szívesen nézegeti a leporellókat, beszélhetünk a képekről, idővel egyre részletesebben.
A 2-3 éveseknek mesélhetjük az állat -, és láncmeséket. Ők még nem tudnak különbséget tenni a valóság, a vágy és a fantázia között.
A mesék segítenek megérteni a világ működését. Fontos, hogy a mese csonkítatlanul jusson el a gyerekhez, ne változtassunk a brutális részeken, a konfliktusokon. Fontos, hogy a gyermek azonosulni tudjon a mesefigurákkal, a saját problémáját megélhesse a mese által. A szorongásait, a benne felgyülemlett feszültséget, félelmeket, indulatokat a mesehős bőrébe bújva a mese pozitív kimenetele által feloldja. Fontos, hogy minél több mesét ismerjen a gyermek, hogy rátaláljon arra, amelyik leginkább illik az ő problémájához, és azt a mesét annyiszor hallja, ahányszor csak akarja. A Szülő a mesemondással jelzi, hogy ismeri, érti a problémáját, és segít a mesék által megoldani azokat.
A belső képek a kulcsai a szorongások, feszültségek oldásának, ezért nem ugyanaz, ha a televízióban nézzük ugyanazt a mesét. A tv képernyőjén olyan sebességgel következnek a képek, amiket ugyanolyan gyorsasággal nem tud feldolgozni a kisgyermek agya, így nem megy végbe a belső képalkotás, a gyermek még ingerültebb lesz.
Végül, de nem utolsó sorban a meséléssel megszerettetjük a gyermekekkel a könyvet, az olvasást.
Írta: Ivett

A mese lélektana 2. – szembesülés a lényeggel

„Sok mese kezdődik például az anya vagy az apa halálával; ezekben a szülő elvesztése jelenti a legkínzóbb problémát, mint ahogy a való életben is ezt (vagy a tőle való félelmet) a legnehezebb elviselni. Más történetek arról szólnak, hogy az öregedő szülő elérkezettnek látja az időt, hogy átadja a helyét az új generációnak. De az utódnak előbb be kell bizonyítania, hogy rátermett és méltó a bizalomra. A Grimm testvérek „Három toll” című meséje így kezdődik: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak három fia… Amikor a király megöregedett, és érezte, hogy közeleg az utolsó órája, nem tudta, melyik fiára hagyja királyságát.” A kérdés eldöntése céljából a király nehéz próba elé állítja mindegyik fiát; amelyik legjobban megállja a helyét, „az lesz a király halálom után.”
A mesék az egzisztenciális dilemmákat mindig tömören és egyértelműen tálalják. Így a gyermek a kérdés lényegével szembesül, míg a bonyolultabb cselekmény csak összezavarná számára a dolgokat. A mese minden szituációt leegyszerűsít. Alakjait határozott vonalakkal rajzolja meg, a részletek közül csak a legfontosabbakkal foglalkozik. Szereplőiben kevés az egyéni vonás, inkább típusokat képviselnek.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 14. oldal

A mese lélektana 1. – mesék és a való élet

„A felnövés során a gyermeknek jó néhány pszichológiai problémát kell megoldania. Le kell győznie nárcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, testvérféltékenységét; meg kell tanulnia eltépni a gyermeki függőség szálait; ki kell alakítania magában valamiféle öntudatot, önértékelést és erkölcsi kötelességérzést. Azonban, hogy megbirkózhasson azzal, ami a tudattalanjában történik, értenie kell, mi megy végbe a tudatos énjében. Ehhez a megértéshez – és ezáltal a szembenézés képességéhez – nem tudattalanja mibenlétének és tartalmának racionális megértésén keresztül juthat el, hanem ábrándok szövögetésével, melynek során történetfoszlányok kitalálásával, ismételgetésével, rendezgetésével próbál reagálni a tudattalan feszültségekre.
A gyermek ezzel a tudattalan tartalmakat tudatos képzelődéssé alakítja, tehát képes foglalkozni ezekkel a tartalmakkal. Éppen ez az, amiben a mesék jelentősége felbecsülhetetlen: olyan új területeket nyitnak meg a gyermeki képzelőerő előtt, melyeket magától nem fedezhetett volna fel. Talán még ennél is fontosabb, hogy a mesék formája és szerkezete mintául szolgálhat a gyermek álmodozásához, és ezek segítségével végül életét is jobb irányba terelheti.

A tudattalan a gyermek és a felnőtt életét egyaránt erősen befolyásolja. Ha a tudattalant elfojtjuk, és tartalma nem nyer bebocsátást a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai előbb-utóbb elöntik a tudatot, ha pedig nagy erőfeszítéssel kordába tartjuk őket, a kényszeres, szigorú fegyelem súlyosan károsíthatja a személyiséget. Ha viszont a tudattalan bizonyos fokig mégis bejuthat a tudatba, és a képzelet megmunkálhatja, a veszély, hogy kárt okozhat – akár magunkban, akár másoknak –, jelentősen csökken; erejének egy része ebben az esetben pozitív célokra fordítható. A szülők túlnyomó többsége mégis azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani tulajdon gyötrő gondjait: megfoghatatlan, tartalmatlan szorongásait, kaotikus, vad, sőt kegyetlen képzelgéseit. Sok szülő vallja, hogy a gyermeket csak valóságos, kellemes, a vágyakat kielégítő képzetekkel – az élet napos oldalával szabad megismertetni. De az egysíkú tápláléktól egysíkú lesz a lélek – és a való élet korántsem csupa napfény.
A gyermekkel általában nem szokták közölni, hogy a rossz dolgokért az életben többnyire magunkat kell okolnunk: hogy az ember dühében és félelmében bizony hajlamos agresszív, aszociális, önző tettek elkövetésére. Inkább azt szeretnénk elhitetni gyermekeinkkel, hogy eredendően minden ember jó. Csakhogy a gyermekek tudják, hogy ez nem így van, hogy ők maguk sem mindig jók, de még ha jók is, gyakran szeretnének inkább nem azok lenni. Ez szemben áll azzal, amit szüleik mondanak nekik, és ezért a gyermek szörnyetegnek látja magát.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 12-13. oldal