A mese lélektana 6. – a mesék kiválasztása

„Mivel nem tudhatjuk, hogy a gyermeknek melyik életkorban melyik mese jelenti a legtöbbet, nem dönthetjük el, hogy a sok mese közül melyiket mikor mondjuk el neki. Ezt csak maga a gyermek döntheti el, mert csakis ő tudja, hogy a mese milyen erős érzelmeket kelt benne, és hogy mit hív elő tudatából és tudattalanjából. A szülő persze általában azt a mesét meséli vagy olvassa fel először gyermekének, amelyik tetszik neki, vagy amelyiket gyermekkorában maga is szeretett. Ha a gyermeket nem köti le a történet, ez azt jelenti, hogy életének ebben a szakaszában ezek a motívumok és témák még nem fontosak számára. Ilyenkor az a legjobb, ha másnap este valami mást mesélünk neki. Hamarosan úgy is megtudjuk, ha valamelyik mese fontos lesz számára, mert spontán reakciókat vált ki belőle, és mert újra és újra hallani szeretné. Ha minden jól megy, a gyermek lelkesedése átragad a szülőre is, a mese neki is fontos lesz, ha másért nem, akkor azért, mert gyermeke annyira szereti. Végül eljön az idő, amikor kedvenc meséjéből a gyermek már mindent magába szívott, vagy már más problémák foglalkoztatják, melyeket más mesék fejeznek ki érzékletesebben. Ilyenkor egy ideig nem érdekli a régi mese, sokkal jobban élvezi az újat. A mesék kiválasztásában legjobb, ha mindig követjük a gyermek kívánságait.

Fontos!
Ha a szülő rá is jön, hogy gyermekének miért fontos érzelmileg egy bizonyos mese, ezt ajánlatos magában tartania. A kisgyermek leglényegesebb tapasztalatai és reakciói tudatalattiak, és így is kell maradniuk mindaddig, amíg a gyermek korban és értelmi fejlődésben bizonyos érettséget el nem ér. Értelmezni egy ember tudattalan gondolatait, tudatosítani, amit nem kíván tudni, mindig erőszakos betolakodás, s különösen a gyermek esetében az. Amilyen sokat jelent a gyermeknek, ha érzi, hogy szülei osztoznak érzelmeiben, mert ők is élvezik kedvenc meséjét, legalább olyan fontos számára, hogy legbelsőbb gondolatait még szülei is csak akkor ismerhetik meg, ha ő úgy dönt, hogy feltárja őket előttük. Ha a szülő ilyenkor elárulja, hogy már ismeri őket, megfosztja gyermekét attól, hogy megajándékozhassa őt legbensőbb, legféltettebb titkával. Ráadásul, ha a szülő olvasni tud titkos gondolataiban, és előbb ismeri rejtett érzéseit, mint ő maga egyébként is nagy hatalma korlátlannak, mi több, fenyegetően nyomasztónak fog látszani gyermeke szemében.
Ha pedig megmagyaráznánk a gyermeknek, hogy a mese miért olyan magával ragadó, szétrombolnánk a mese varázsát, ami nagyrészt éppen abból fakad, hogy a gyermek nem egészen érti, miért tetszik neki annyira. Varázserejétől megfosztva a mese már nem képes segíteni a gyermeknek abban, hogy maga vívja meg harcait, hogy egyedül oldja meg azt a problémát, amelyre éppen a mesében ismert rá. A felnőttek magyarázatai, bármilyen helytállóak legyenek is, megfosztják egy fontos lehetőségtől, vagyis nem érezheti, hogy sok-sok újrahallgatás és töprengés után maga birkózott meg egy nehéz feladattal. Az ember úgy nő fel, úgy találja meg élete értelmét és belső biztonságát, hogy személyes problémáit megérti, és a maga erejéből oldja meg, és nem úgy, hogy mások magyarázzák meg neki.”

Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 22-23. oldal