„A felnövés során a gyermeknek jó néhány pszichológiai problémát kell megoldania. Le kell győznie nárcisztikus csalódásait, ödipális konfliktusait, testvérféltékenységét; meg kell tanulnia eltépni a gyermeki függőség szálait; ki kell alakítania magában valamiféle öntudatot, önértékelést és erkölcsi kötelességérzést. Azonban, hogy megbirkózhasson azzal, ami a tudattalanjában történik, értenie kell, mi megy végbe a tudatos énjében. Ehhez a megértéshez – és ezáltal a szembenézés képességéhez – nem tudattalanja mibenlétének és tartalmának racionális megértésén keresztül juthat el, hanem ábrándok szövögetésével, melynek során történetfoszlányok kitalálásával, ismételgetésével, rendezgetésével próbál reagálni a tudattalan feszültségekre.
A gyermek ezzel a tudattalan tartalmakat tudatos képzelődéssé alakítja, tehát képes foglalkozni ezekkel a tartalmakkal. Éppen ez az, amiben a mesék jelentősége felbecsülhetetlen: olyan új területeket nyitnak meg a gyermeki képzelőerő előtt, melyeket magától nem fedezhetett volna fel. Talán még ennél is fontosabb, hogy a mesék formája és szerkezete mintául szolgálhat a gyermek álmodozásához, és ezek segítségével végül életét is jobb irányba terelheti.
A tudattalan a gyermek és a felnőtt életét egyaránt erősen befolyásolja. Ha a tudattalant elfojtjuk, és tartalma nem nyer bebocsátást a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai előbb-utóbb elöntik a tudatot, ha pedig nagy erőfeszítéssel kordába tartjuk őket, a kényszeres, szigorú fegyelem súlyosan károsíthatja a személyiséget. Ha viszont a tudattalan bizonyos fokig mégis bejuthat a tudatba, és a képzelet megmunkálhatja, a veszély, hogy kárt okozhat – akár magunkban, akár másoknak –, jelentősen csökken; erejének egy része ebben az esetben pozitív célokra fordítható. A szülők túlnyomó többsége mégis azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani tulajdon gyötrő gondjait: megfoghatatlan, tartalmatlan szorongásait, kaotikus, vad, sőt kegyetlen képzelgéseit. Sok szülő vallja, hogy a gyermeket csak valóságos, kellemes, a vágyakat kielégítő képzetekkel – az élet napos oldalával szabad megismertetni. De az egysíkú tápláléktól egysíkú lesz a lélek – és a való élet korántsem csupa napfény.
A gyermekkel általában nem szokták közölni, hogy a rossz dolgokért az életben többnyire magunkat kell okolnunk: hogy az ember dühében és félelmében bizony hajlamos agresszív, aszociális, önző tettek elkövetésére. Inkább azt szeretnénk elhitetni gyermekeinkkel, hogy eredendően minden ember jó. Csakhogy a gyermekek tudják, hogy ez nem így van, hogy ők maguk sem mindig jók, de még ha jók is, gyakran szeretnének inkább nem azok lenni. Ez szemben áll azzal, amit szüleik mondanak nekik, és ezért a gyermek szörnyetegnek látja magát.”
Forrás: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina Kiadó 12-13. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése