Richard Rohr: Az apasebek

Anyák! Ezt olvastassátok el az apákkal, férjekkel, barátokkal!

Az apaéhséget olykor apasebnek is nevezzük. A pszichológusok alkalmazzák ezt a kifejezést, hogy rávilágítsanak a férfilélek sebzettségére, ami az apától való megfosztottságból ered – akár, mert az apa meghalt vagy elhagyta a családot, akár, mert a munkája miatt állandóan távol volt a családjától, akár mert közömbös maradt a gyerekeikkel kapcsolatos dolgok iránt. Bármi is az ok, az eredmény mély sebzettség, megfosztottság, amikor a központunkat és a határainkat rosszul érzékeljük, amikor gondolkodásunk el van vágva a testünktől és az érzelmeinktől, olyan passzivitás, mint a meggyújtatlanul hagyott tűz.
Amikor egyszer Peruban lelkigyakorlatot vezettem, az egyik nővér, aki a limai központi börtönben szolgált, egy tanulságos példát hozott. Elmondta, hogy amikor munkája első éve során közeledett az anyák napja, a börtönben a férfiak rendre anyák napi üdvözlőlapot kértek tőle. Ő csak hordta, hordta dobozszámra a lapokat, hogy a rabok elküldhessék az anyjuknak, de úgy tűnt, hogy nem tud eleget hozni. Így aztán, amikor az apák napja közeledett, elhatározta, hogy felkészül az újabb rohamra, és vett egy nagy csomag apák napi üdvözlőlapot. De a csomag – mint mondta – még mindig ott áll az irodájában. Egyetlen rab sem kért tőle apák napi lapot. Erővel sem tudta rájuk tukmálni.
Akkor jött rá – és ahogy könnyekkel a szemében elmondta a történetet, én is ráébredtem –, hogy a legtöbb férfi azért volt a börtönben, mert nem volt apja. Nem voltak árvák, csak nem volt igazi apai nevelésben részük. Soha nem érezhették magukat olyan férfi fiának, aki becsüli őket, soha nem éreztek mély és biztonságos identitást, sosem részesültek abban a lelkesítő élményben, amit egy apa mellett felnövekedve meg lehet élni. Így arra vesztegették életüket, hogy káros és kerülő utakon próbáltak férfivé válni. Bizonytalan férfiak lettek, akiknek bizonyítaniuk kell, hogy macsók, és ezt törvénytelenségek és erőszakosságok elkövetésével igyekeztek elérni.
Mivel nem találták meg a mély férfiasságot önmagukban, ezért más férfiak bizalmát és jóváhagyását igyekeznek elnyerni. Mivel nem találtak rá arra a belső erőforrásra, ami megadná a személyes stabilitást, ezért folyamatosan bizonygatják, hogy kik ők valójában. Csatlakozzanak akár a fizikai erőnlét, a szexuális képességek vagy az üzleti sikeresség macsó játékaihoz, mindenképpen azt akarják megmutatni maguknak és másoknak is, hogy sikerült, igazi férfiak lettek. De ahogy folyton teljesítményt teljesítményre halmoznak, az mégis azt bizonyítja, hogy nem sikerült, és tudat alatt érzik ezt a belső hiányosságukat. Mivel nem tapasztalták meg saját értékességüket, fontosságukat pénzkereséssel, pénzért megvehető dolgok felhalmozásával és a hatalmuk gyakorlásával próbálják bizonygatni. De a megkeresett értékek állandó hajszolásával valójában elárulja, hogy belül értéktelennek érzik magukat.
Mivel csak a sekélyes férfiassággal azonosulnak, szükségképpen vannak szexuális problémáik, mert a sekélyes férfiasság szexuálisan tökéletlen. Jean Vanier mondta egyszer, aki Európában és Kanadában több mint hatvan Bárka közösséget alapított fogyatékosok és hátrányos helyzetűek számára, hogy nagyon kevés férfit talált, aki ne lett volna szexuálisan vagy önbecsülésében sebzett. Azt állítja, hogy a nyugati társadalomban majdnem minden férfi kiforratlan vagy hiányos nemiségtől szenved. Ez a seb állandóan kifakad, a nők felé irányuló szexuális erőszak és a férfiak felé irányuló homofóbia formájában. Pszichológusok állítják, hogy a nemi erőszak oka például nem a szexuális vágy, hanem a nőiség gyűlölete. Az a férfi, aki nem fedezte fel saját nőiségét, és nem barátkozott meg azzal, a tudatalattijában rejtőző nőt gyűlöli, de kifelé vetíti azt, mint a gyengeség megvetését, és a nők elleni dühöt. A homoszexuálisok gyűlölködése és félelme szintén a kiforratlan és nem kiteljesedett nemiségből fakad. Ennek a gyűlöletnek a lényege a férfi teste és lelke közötti kapcsolat hiánya.
Ha nem találja meg magában a mélyebb férfiasságot, akkor a férfinak a tekintéllyel is problémája támad. Ha nem találkozott igazi belső tekintéllyel bíró férfival, a tekintélyt afféle szükségszerű külsőségnek és némileg kiszámíthatatlannak tekinti. Nem ismeri a hozzáértésből és felelősségtudatból eredő lelki tekintélyt, és az eszébe sem jut, hogy önmagában is megtalálhatná. Számára a tekintély sohasem belülről fakadó bölcsesség, hanem külső kötelesség. Ebben a formában tapasztalta meg a tekintélyt, ezért így gyakorolja a hatalmat – zsarnoki módon. És ezzel magának és másoknak is problémákat okoz. Magának azért, mert meghamisítja a szándékait, így egyszerre engedelmes és passzív, egyszerre behódoló és sértődött, látszólag alázatos, de titokban dühös. Másrészt a zsarnoki viselkedésével alárendeltjei számára is problémássá teszi a tekintélyt. Mivel a legtöbb férfinak negatív tapasztalata van a tekintélyről, mint amiben nem bízhat, lázad ellene, vagy túlzó módon imádja azt. És sok férfi azért fél, mert nem találkozott még egy jóságos és bölcs férfival sem. (Csak nők lehetnek erényesek és gondoskodók!) Így tartják fenn a férfiak a rendszert, aminek rabjai lettek – függetlenül attól, hogy az alávetettség vagy a fölérendeltség börtönébe vannak-e bezárva.
Bár az életben nincsenek garanciák, a saját fiainknak tudunk segíteni, ha lelki életünket megosztjuk velük, megosztjuk gondolatainkat, érzéseinket, álmainkat és sebeinket. Egy pszichológus mondta nekem, hogy a legtöbb fiú elveszti az apja iránti tiszteletet, mire eléri a tizenhat éves kort. Úgy hiszem, normális dolog egy kamasz számára, hogy ekkorra már ki akar törni a szülői kötelékből. Az, hogy a kitörés egészséges vagy egészségtelen, végül is erősen függ az apaság minőségétől és stílusától. A gyerekkorban elhanyagolt vagy megfélemlített fiú esetében a sebzettség formája a közömbösség elutasítása vagy a tekintély elleni lázadás lesz és lehet, hogy nem gyógyul be soha. De ha megerősítjük és meghívjuk őt a férfiak közé, megosztjuk vele a harcainkat, akkor a kitöréskor a gyerek-szülő viszony feloldódik, és később helyette férfi-férfi kötelék épül ki. Sokkal fontosabb, hogy a velünk való kapcsolat folyamatába vonjuk be a fiainkat, ahelyett, hogy túlságosan elvont tanulságokat adjunk nekik.
Fiaink nem ostobák. Ha jó férfienergiát kapnak az apjuktól gyerekkorukban, nem fogják megtagadni őt akkor sem, amikor már felnőttek. Ha gyerekkorukban megtanulnak bízni a férfiasságban, akkor abban a férfiasságban is bízni fognak, amit férfikorukra találnak bennünk és magukban. Esetleg máshol keresnek megerősítést és modellt – a velük egyenrangúak, tanáraik és edzőik, a valós vagy képzelt hősök között – de ez normális. Egy férfi sem adhatja a férfi teljes modelljét, még a saját fia számára sem, mert neki úgy kell felépítenie a saját férfiasságát, hogy szerepmodellek töredékeiből rakja össze saját felnőtt önmagát. De egy épeszű fiú sem fogja elutasítani az apjától származó példát, ha azt apjának és önmagának mint férfinak őszinte és szeretetteljes megtapasztalásaként kapta.
Minden fiúnak éreznie kell, hogy apja méltányolja, sőt nagyra becsüli őt. Fiúként azt akarja, hogy az apja büszke legyen rá, de ahogy férfivá érik, az apa büszkesége egyre inkább atyáskodónak kezd tűnni számára. Amire mindvégig szüksége van, az nem annyira szülői elfogadás, hanem inkább felnőtt tisztelet és őszinte elismerés. Ha az apa addig vár, amíg a fiú tinédzser nem lesz, akkor már elkésett. A fiúban kibontakozó férfi megbecsülése az, ami meghívja őt, hogy csatlakozzon a férfiak klubjába. Ez a megbecsülés érteti meg vele, hogy végül is egyenrangú az apjával, hogy ő és az apja ugyanolyan. A fiúk általában elismerik, hogy az apjukat örökre maguk felett szeretnék látni, azt várják és kívánják tőle, hogy apjuk legyen és ne egyenrangú. (Eszembe jut egy ismerős fiatalember mély csalódottsága és zavarodottsága, amit az okozott, hogy az apja térdre esett előtte, és megvallotta neki a szexuális titkait és a felelőtlen életstílusát.)
Az apasebek olyan mélyek és annyira általánosak a világ minden részén, hogy valószínű, hogy csak a leggyökeresebb szociális reformok képesek meggyógyítani őket. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a torzulás van a bűncselekmények zömének, a militarizmusnak, a versengő kapzsiságnak és a családok instabilitásának a hátterében. Mit tehetünk, hogy begyógyítsuk ezeket a sebeket? Három utat javaslok a gyógyulás elősegítésére.
Először is nekünk magunknak kell feldolgoznunk azokat a sebeket, amiket kaptunk, és felnőtt és megbocsátó viszonyt kell kialakítanunk az apánkkal és apapótlékainkkal. Másodszor újra fel kell nevelnünk a bennünk megmaradt kisfiút, gyógyító ima, férfikapcsolatok és esetleg némi belső lelki munka segítségével, tanácsadó vagy terapeuta vezetésével. És végül, a saját apaenergiánkból valamennyit arra kellene áldoznunk, hogy megreformáljuk a társadalmunkat romboló patriarchális struktúrákat, hogy férfiak következő nemzedékét neveljük és gyógyítsuk.

Forrás: Richard Rohr: Férfi útja II., Ursus Libris Kiadó, 95-100 oldal