Megtanultam elfojtani a hangom. Elfojtani a sírást, olyannyira, hogy levegőt sem veszek, csak amikor nagyon muszáj nyitom ki a számat egy jó mély levegővételre, a fulladás határán. Fojtsd el hangod, mert a társadalom ezt tanította. Fojtsd el hangod és nincs hatalmad – nem hallanak, nincs veled gond.
Nos, hát tudod mit? Végy egy mély levegőt és hagyd, hogy tested minden része feltöltődjön vele és kitisztítson. A levegő ki-be áramlása mozgás, és a mozgás már önmagában kitakarítja a blokkokat és szabad utat ad az áramlásnak, az életnek. Aztán jó alaposan sírd ki magad, ordíts és adj ki hangokat hozzá, ha úgy van kedved, annál előbb megtisztulsz és adod ki a benned levő mérgező anyagokat, gondolatokat, érzelmeket – azt, ami már túl sok ahhoz, hogy elviselhető legyen. Ereszd ki a hangod…
Persze megtanították, hogy ne hisztizz, és büntetést kaptál érte. Megtanították, hogy ne merd kinyitni a szád, mert úgy sem vagy méltó arra, hogy meghallgassák és kimondott szavaid nem találtak visszhangra. Elhitted, hogy nem lehet igazad, hogy nem vagy méltó arra, hogy kifejezd a benned levő érzelmeket, a vad és zabolátlan nőt, az oroszlánanyát, mert elhitették, hogy ez nőhöz nem méltó. Ha mered vállalni érzelmeid, megtapasztalhatod, hogy nem mindenki hord le és segítő, megértő, téged támogató emberekre találsz – egyre többre és többre. Hiszen őszinte vagy magadhoz és ők is azok, máshoz meg miért akarnál igazodni, aki saját magát sem tiszteli meg őszinteségével és szeretetével.
Írta: Rita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése