Tapasztalásom az, ahogyan növekszik a pocakban a magzat, úgy egyre többet tud. Szellemi szinten egyre több tudás csorog le hozzá. Állapota kettős. Mert van az én-testtudata, amely egyrészt anyja gondolataiból táplálkozik:
* Ha az anya szereti őt, és várja, szépet, jót gondol róla, akkor ő is szépet és jót gondol magáról
* Azonban, ha az anya szorong, félelmet érez helyzete miatt, és nem kedveset illetve kedvesen gondol gyermekéről, akkor így a magzatnak sem lesz pozitív önképe.
Másrészt ő még jóval nyitottabb az Ég felé. Folyamatosan csurog alá az általa foganása előtt megtervezett életcélja, feladata és az erre az életre vonatkozó fontos ismeret.
Emiatt a kettős állapot miatt, annak idején nem tudtam bármikor bármit kérdezni a magzattól. Eleinte csak a testi mivoltáról érdeklődtem. Majd csak a 8.- 9. hónaptól kezdve tettem fel neki spirituális kérdéseket. Pl. az életeivel kapcsolatosan, ami rám is vonatkozott.
Azt is megfigyeltem, hogy a szülés, megszületés témájától nagyon ódzkodnak a pocaklakók. Mert bármennyire is lelkileg kvalifikált lények, ők is csak fizikai testben vannak, és főként magzatként csak azt tudják elképzelni, hogy az anyával egyek, és az elszakadástól tartanak.
Voltam egy meditáción, amiben visszamentem a saját magzati koromban, és mindent láttam, még azt is, hogy anyukámnak akkor milyen haja volt. Megkérdeztem anyut, és azt mondta, hogy akkor tényleg olyan volt. Láttam helyzeteket, történéseket, amikről előtte még nem hallottam. A pocaklakó mindent lát, hal, érez, és hallja a gondolataidat is. Olyan, mintha a pocakban ülve nem választaná el semmi a külvilágtól. Csak ül és tévézik. Annyi különbséggel, hogy mi, ha tévét nézünk, nem szólhatunk bele az előadásba. Ő rúg, és kifejezheti tetszését, illetve nem tetszését. Ha sikeresen ráhangolódunk, mi is átérezhetjük, hogy örül annak, ami velünk történik, vagy nem.
Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése