A jelen pillanat tudatos átélése

Néha eltöprengek azon, milyen jó volna, ha most a lányom helyében lehetnék, és átélhetném mindazt a szépet, s jót, amit ő átél. De ekkor visszalépek a jelenbe, és örülök annak, ami neki jut. Elgondolom, hogy harminc valahány évvel ezelőtt az én időmben még sok minden nem volt, ami most 2010 környékén van, vagy kapható. Méltatlankodás helyett beleképzelem magamat az ő helyébe, és örülök az ő boldogságának. Belecsimpaszkodom a pillanatokba, és teljesen átélem a most pillanatát. Tudatosan koncentrálok arra, hogy minél több szép pillanatot éljünk át vele ketten és kiterjesztve az egész családdal. Ehhez az kell, hogy nap mint nap tudatosan kell koncentrálnom, hogy nem veszekszem, nem idegeskedem. Ezek fordítottjait keresem. Békesség van a szívemben, elfogadom a történéseket. Persze ezt a tudatosságot nem sikerül mindig fenn tartani. Azért is élünk itt a földön, hogy ha nem is sikerül mindig nyugodtnak maradnunk, de egyre többször és hosszabban tudjuk azt megtartani.
Olykor-olykor én is kiakadok, kiabálok, és kitörök. De ezzel nincs is baj, amennyiben hamarosan újra visszanyerem nyugalmamat.

A tudatos életben pont az a tudatosság, hogy ha ki is billenünk lelki békénkből, hamar visszaállunk, és később egyre ritkábban, és rövidebb ideig tart a kibillent állapotunk. S nem kényszerből törekszünk a tudatosságra, mert ez a divat, vagy mert mások elvárják tőlünk, hanem mert belső igényünk és késztetésünk van erre.

Mindennek örülök, elégedett vagyok magammal, családommal, az életemmel. Kiteljesedem abban, azzal, amit most teszek, és ami vagyok. Ehhez természetesen jókora tudatosság szükséges. Tudom, hogy honnan jöttem, hova tartok, mi a célom. Amíg kereső vagyok, és össze-vissza csámborgok, addig semmibe sem lehetek, vagy vagyok biztos. Felmerülnek bennem a kérdések: biztos, hogy jó helyen vagyok, ez az életcélom? Kérdések tömkelegével állok szemben. De ha már nem keresek, lehorgonyoztam, és a helyemen vagyok, sok mindenre tudom a választ.