Fejlődéslélektan *Amit tud az újszülött*

Korábban a szakértők, akik voltaképpen tudományos értelemben a csecsemőkről semmit sem tudtak, sokszor igen magabiztosan állították, hogy a baba jó ideig nem is lát, vagyis számára a látvány nem is szerveződik stabil formába, amiket felismerhetne.
Ugyanúgy a bájos mosolya nem több egy grimasznál, csupán mi gondoljuk annak. Arról pedig végképp nem lehet szó, hogy kifejezetten nekünk szól. Nem, az újszülött kb. annyira értelmes, mint egy átlagos kerti öntöző csiga… ez a nézet még ma is tartja magát. Egyszer egy újságíró iróniával beszámolt arról, hogy unokája azt hiszi: most született kistestvére máris felismeri őt, mikor pedig nyilvánvaló, hogy egy baba nem tud megkülönböztetni egy embert egy kutyától. Az emberek a spontán érzéseiket nem merik komolyan venni. „Esküdni mernék, hogy felismert pedig tudom, hogy még képtelen rá.”
Nos, a mai fejlődéslélektan szerint sokkal inkább a szülői megérzésnek van igaza, mint a régi szakértőnek.
A baba lát, gondolkodik, és egyáltalán nem mindegy neki, hogy édesanyja hajol-e föléje vagy egy idegen.
Már az újszülött különbséget tesz az emberi arcok, hangok valamint másféle képek és hangok között. Néhány napos korában pedig felismeri a megszokott konkrét arcokat, hangokat és szagokat, és ezeket jobban szereti az újaknál. Például több párna közül legszívesebben ahhoz bújik oda, amit előzőleg anyja bőréhez tartottak.
A csecsemő erősen rövidlátó, és a nagyobb gyerekektől eltérően nemigen tudja változtatni az éles látás távolságát. Ennek következtében a 30 centi méteren belüli tárgyak vannak fókuszban, a többi elmosódik.

Az újszülöttek képesek az arckifejezéseket utánozni. Ha velük szembenézve a felnőtt kinyitja a száját, vagy nyelvet nyújt rájuk, gyakran ők is úgy tesznek. A kutató, aki ezt megfigyelte, úgy nevezett vakpróbát végzett. Szisztematikusan variáltatta a szájnyitást, és a nyelvnyújtást egy felnőttel, miközben a baba arcát folyamatosan képmagnóra vette, majd egy harmadik személy nézte meg, aki nem tudta, hogy mikor kellene szájnyitást és nyelvnyújtást látnia ott. Azokban az időszakokban, amikor a felnőtt a száját nyitogatta, az objektív megfigyelő a babánál is több szájnyitást figyelt meg, mint máskor és ugyanez volt a helyzet a nyelvnyújtásnál is. A kutató ezt a kísérletet először 3 hetes csecsemőkkel végezte, de szerette volna megtudni, hogy a megfigyelt utánozó készség vajon jellemző-e a szó szerinti újszülöttekre. Berendezett egy laboratóriumot a helyi kórház szülőszobája mellé, és így előre megbeszélve az anyukákkal megfigyelte a babákat. A legkisebb megfigyelt újszülött 42 perces volt, ám éppolyan utánzótehetség, mint a többiek.
Első hallásra ez egy kedves és meglepő dolog, de nem hord különösebb mély jelentést. Belegondolva azonban zavarba jövünk: honnan tudhatja pár perces korában az ember, hogy pl. a nyelve mikor van a szájában, és mikor a száján kívül? A méhben nincs tükör, a saját arcát ott sosem látja. Nekünk, felnőtteknek sem kell tükör ahhoz, hogy tudjuk hol helyezkedik el a nyelvünk, mert tájékoztatnak minket erről az izmainkból érkező idegi visszajelzések.
Ezt a képességet kinesztéziának hívják, gyakorlatilag az egész testre kiterjed, s döntő szerepe van abban, hogy mozdulatainkat irányítani tudjuk.
Az utánzáshoz azonban a kinesztézia nem elég. Az újszülöttnek össze kell kapcsolnia valamiképp belső helyzetérzését a külső látvánnyal – egy kidugott nyelvvel. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy az a valami (a nyelv), ugyanaz, mint ahonnan a saját kinesztikus jelei érkeznek, mikor a nyelvét kinyújtja! Ez egy előre beépített tudást jelez arról, hogy neki is hasonló arca van. A másik ember olyan, mint én.

Forrás: Alison Gopnik, Andrew N. Meltzoff, Patricia K. Kuhl: Bölcsek a bölcsőben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typotex, 2005