A fejlődéslélektan története

Régen úgy tűnt, hogy a gyermeki tudás eleve értelmetlen fogalom. Az uralkodó közvélemény a gyereket afféle hiányos felnőttnek tekintette, a miatt, hogy mi mindent nem tus és mi mindent nem képes. A tudás fokozatait úgy képzelték, hogy a sor egyik végén vannak az újszülöttek, a másikon a filozófusok. Az újszülött semmit sem tud, John Locke 17. századbeli filozófus hasonlatával éve „tabula rasa” – azaz tiszta lap. Egy másik kép is kialakult a gyermekről, melyet első sorban a 19. századbeli romantikus költők hangsúlyoztak. Szerintük a gyermek elméjét nem terheli semmi, így képesek a világot tisztán és intenzíven tapasztalni. Őket kusza vágyak irányítják. Csak szerintük ez nem hiba, hanem erény, nem hiány, hanem többlet. A fejlődő elme kutatása bizonyítja, hogy maga a közös alapfeltevés helytelen. Az ember távolról sem „tiszta lappal” születik. És a gyermek éppúgy nem tökfej „evőgép”. Már a bölcsőben is képes a környezetét megfigyelni és logikusan gondolkodni. Mérlegel, következtet, problémákat old meg és még kísérletezik is. A gyermekekről alkotott hamis képet nemcsak, hogy soha semmilyen tudományos érv nem támasztotta alá, de meg sem kísérelték úgy vizsgálni, ahogy a tudományban szokás. Csak fel kellett volna deríteni, és rendszerbe foglalni mit tudnak és mit nem a gyerekek a világról, mi az, ami velük születik, és mi az, amit később tanulnak meg. Ezt azonban a kutatók elmulasztották 2500 évig. Még szerencse, hogy ekkor jött Piaget és Vigotszkij. Piaget eredetileg biológus volt, a puhatestű állatokról írt, közben filozófiát olvasott. E két téma között szeretett volna kapcsolatot találni, azaz a biológia és az ismeretelmélet között. Elhatározta, hogy ehhez a gyermekek szellemi fejlődését vizsgálja meg. Volt neki három, róluk kezdett a ’30-as években részletesen írni. Pszichológus feleségével Piaget megfigyeléseit olyan elméleti rendszerré foglalta össze, melynek kikezdhetetlen logikája és megvilágító felismerése bámulatot kelt. Rájött, hogy már az egészen kicsi gyermek is sokkal többet tud, mint amennyit feltételezünk róla. Piaget nem csak regisztrálja a csecsemő tanulási képességét, hanem feltételez konkrét, születéskor öröklötten meglévő mechanizmusokat. Számára a tanulás ugyanolyan biológiai funkció, akár az evés. A fejlődéslélektan történetében a következő fontos elem az orosz húszas évekből származik. Lev Vigotszkij irodalomkritikus volt orvosi diplomával. Észrevette, hogy a gyermeki tudás megszerzése érdekében a felnőtteknek döntő szerepe van. Kettőjük munkájában két közös dolog fedezhető fel. Egyrészt felfedezték ugyanazt a módszert, amely a csecsemők és a kisgyerekek gyakran hosszú időn át tartó aprólékos megfigyelésén alapul. Másrészt sajnálatos módon munkájuk nagyjából 30 évig szinte teljesen ismeretlen maradt. (Vigotszkij halála után Sztálin az egész fejlődéslélektan elméletet törvényen kívül helyezte.) Akkoriban a pszichológiát főként Amerikában két irányzat uralta: Sigmund Freud és követőinek mélylélektana, valamint Skinner és követőinek behaviorizmusa. Mindkettőjüknek sok mondanivalója volt a gyermekekről, de egyikük sem végzett velük szisztematikus kísérletet. Elméleteit Freud leginkább neurotikus felnőttek megfigyeléseiből szűrte le, Skinner pedig neurotikus patkányokéból. Freud világában a gyerek oly mértékben rabja vágyainak és kísértéseinek, hogy a világról szerzett benyomásai alig tekinthetők többnek mélyen eltorzult fantáziaképeknél. Skinner pedig a „tiszt lapot” látta benne, amely passzívan várja, hogy a világ teleírja ismerettel. Az új szemlélet: a csecsemő, mint számítógép A fejlődéstudomány második, és ma is lendületben lévő újjászületése a ’60-as évek vége felé kezdődött. Az uralkodó nézet változásához több tényező is közrejátszott. Az egyik ilyen a nemek társadalmi szerepváltozása. A gyereknevelés évszázadokig a nők dolga volt, a férfi tudósok ezért sem fordítottak rá figyelmet. Egy másik tényező műszaki jellegű volt: feltalálták a képmagnót. A csecsemővel és a kisgyermekkel nem lehet kérdőívet kitöltetni, sem gombokat nyomogattatni. Mindössze szisztematikusan kell megfigyelni. A következő nagy ötlet, miszerint az agy egyfajta számítógép, alapvető fogalmi áttörést eredményezett a pszichológiában, és új szakterület, a kognitív tudomány alapját tette le. Piaget és Vigotszkij úttörő gondolatait a videofelvétel módszeres és a kognitív tudomány elméletei tették alkalmassá arra, hogy belőlük teljes körű tudományos kutatás nőjön ki. Ma a gyermekek vizsgálhatók hordozható kamerával, és elmeműködésüket új módon értik meg. A legfontosabb az, hogy közben elfogadottá vált a vélemény, hogy valóban érdemes is vizsgálni és megérteni őket. A csecsemők és a kisgyermekek gondolatvilágáról az utóbbi 30 évben többet tudtunk meg, mint az előző 2500-ban. 

Forrás: Alison Gopnik, Andrew N. Meltzoff, Patricia K. Kuhl: Bölcsek a bölcsőben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typotex, 2005