2010/10/21

Szülési depresszióm története

Harminckét éve történt, amikor még szinte ismeretlen fogalom volt a kismamák körében a szülés utáni depresszió. Még mindig fájó elevenséggel gondolok rá, amikor időnként visszatér az emléke, hisz életem legszebb, legboldogabbnak ígérkező időszakát keserítette meg.

Korán, 19 évesen mentem férjhez, ugyanakkor munka mellett elkezdtem főiskolai tanulmányomat is, így a „babaprogram” nálunk csak öt év múlva indult el. Kisfiam tervezett és nagyon várt gyermekként /első unoka/ várandósságom 39. hetében született meg. Sajnos nem volt fogadott orvosom és nagyon lassan tágultam, így csak 22 óra vajúdás után láttam meg nagy örömmel kisfiam szöszke fejét.
Úgy gondoltam túl vagyok a nehezén, pedig akkor kezdődött csak el a kálváriám. Először azt vettem észre, hogy nem tudok aludni, csak fekszem csukott szemmel és nem jön álom a szememre, ugyanakkor nem vagyok fáradt, hihetetlenül energikusnak éreztem magam. Azután nem indult meg a tejem, fájó csomók lettek a mellemben. Megkértem egy nővért, és éjjel, amikor szabad volt a fejőgép próbáltuk megindítani a tejelválasztásom, mely nagy nehezen sikerült. Akkor meg a gát varratom gyulladt be…
Öt nap múlva egy péntek délelőtt végre hazamehettünk, jött is mindjárt a gyerekorvos. Ő meghallgatta a fiamat és felvisított.”Anyuka nem mondtak magának semmit a klinikán, így kiadták ezt a gyereket, hát ez a gyerek olyan szívzörejes, hogy az borzasztó”, hétfőn reggel vigyük el mindjárt kardiológiára. Na, ekkor „szakadt el a cérnám” végleg. Nem elég, hogy alig élek, szülés óta nem tudok aludni, és még a gyermekem is szívbeteg? Akkor bizony elkezdtem sírni és azt óránként megismételve, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. A következő nyolc hét egy rémes körforgásban telt el: szoptattam, sírtam, rohangásztam minden felé /a vásárlás kicsit megnyugtatott/, majd három óra múlva újra szoptattam, sírtam, rohantam és közben nem éreztem magam fáradtnak, holott csak szunyókáltam, rendesen aludni nem tudtam, és úgy éreztem magam, mint egy felhúzott íj. Környezetem látta, hogy ki vagyok borulva, de úgy gondolták, hogy ez csak fáradtság, ami majd elmúlik, és az sem lehet igaz, hogy én nem alszom, hisz csukva a szemem, biztos csak képzelem…
Ekkor önkontrollom utolsó szikrájával bejelentkeztem egy maszek idegorvoshoz, mert éreztem, hogy ebből nagy baj lehet, sürgősen orvosi segítségre van szükségem.
Azonnal abba kellett hagynom a szoptatást, kb. három hónapig nyugtatókat, altatót szedettek velem, és közölték, hogy vállalkozhatom ugyan még szülésre, de a terhesség első időszakától kezdve pszichológushoz kell majd járnom és antidepresszáns szert kell szednem. Fiam „lyukas szíve” fél év alatt zárult, én is lassan rendbejöttem és 15 hónap múlva visszamentem dolgozni.
Eredetileg mi két gyereket terveztünk ugyan, de ezek után úgy gondoltuk, hogy inkább legyen egy gyermekünk és egy „normális anyja”, ne provokáljuk tovább a sorsot!

Harminc év elmúltával ráleltem Pécsett egy spirituális közösségre. Azon belül működik az Életút foglalkozás, ezen /már nyugdíjasként/ nagy örömmel veszek részt. Itt lassan feltárulnak jelen életem történéseinek előző életeimből származó összefüggései és választ kapok a „miértekre”, többek között a szülésem során átélt események hátterére is.
De ez már egy másik történet…


2010-10-14. „szuszi”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése